Báb

Letöltés: http://data.hu/get/7386040/bab_k2.doc

Villanások. Vakító fényesség mindenhol. Semmit sem láttam tisztán, a világ hatalmas homályos fénymasszaként úszott előttem. Csupán nagyobb alakok, dolgok élei rajzolódtak ki egy enyhe sötétbarnás körvonallal.

Próbáltam futni... De mindig ahogy megtettem néhány lépést, azon kaptam magam, hogy ismét a földön térdelek, zihálva, levegő után kapkodva. Hajam az arcomba lógott, de ezzel nem is törődtem, nem érdekelt a kilátás, csak a túlélés. Feltápászkodtam újra és újra, rohanni akartam. Azt magam sem tudom, hogy hova, mi elől, és miért... Talán az életben maradási ösztön hajtott. Mégsem haladtam szinte semennyit.

Az egyik esésem a kelleténél nagyobbra sikeredett. Lendületből, nagy erővel érkeztem a padlónak, bevertem a fejem. Remegő kezekkel támaszkodtam a hideg csempén. Erőm elhagyott, nem tudtam felkelni. A koszos padlót bámultam, amelyben visszatükröződött az erős fényesség. Köhögni kezdtem. A talajon heverő mázsás porhalom a légutaimba szökött, fájt levegőt vennem, a köhögés pedig rákontrázott. Ahogy öklendeztem, a csempén vérfoltok jelentek meg. Megpróbáltam feltérdelni. Lassú, óvatos mozdulatokkal csúsztam hátrafelé, majd ráültem sarkaimra. Amint a köhögési roham ismét elkapott, kezemet a számhoz emeltem, majd letöröltem róla a nedvességét, a véremet. Felnézni nem tudtam, és nem is akartam, csak könnyes szemekkel bámultam a koszos, repedezett padlót, és figyeltem, ahogyan a hulló mennyezet apró darabjai folyamatosan elfedik aranyportól tompán csillogó felületét.

Továbbra sem hallottam semmit, egy éles sípoláson kívül, mely mögül már csupán zavaros, felismerhetetlen zajok szűrődtek át. Csak akkor emeltem fel a fejem, amikor egy emberi alak jelent meg előttem. Először teljes, vak fehérség csapott tekintetembe, majd alig néhány pillanattal később lágy kontúrok jelentek meg. Láttam a velem szemben álló személyt is, aki nem is volt olyan közel hozzám, mint gondoltam. A húgom volt az.

Nem bírtam tovább kiegyenesedve ülni: egy fájdalmas nyögés közben ismét a padló felé görnyedtem. Kezdtem elveszteni éberségem. A világ, a fénycsóvák, a rikító fehéres masszák forogni kezdtek, a hangok elhalkultak. Hirtelen ismét magamhoz tértem. Megpróbáltam felemelni a fejem. Egy rövid időre sikerült is, azonban a húgomat sehol sem láttam. Gondolatok és képek villantak át a tudatomon vele kapcsolatban... De egyszerűen nem volt erőm aggódni. Ismét a csempét bámultam, majd szemem erősen összeszorítottam. Vártam. Vártam mindenre és semmire. Magam sem tudom mire. Életre, halálra, megváltásra.

* * *

5 évvel később

Ma reggel apám kelt fel. Kellemesebb igaz, mint egy ébresztőóra, de ugyanakkor pontatlan is. A megemlékezés nyilván számára is fontos: úgy tűnik, a mai nap erejéig sikerült levetkőznie ezt a rossz szokását. A szobámból kifele menet felkapcsolja a lámpát, ezzel akar rávenni, hogy ne lustálkodjak túl sokat az ágyban. Szerencsémre ennek a lámpának van egy hasznos hibája: felkapcsolás után gyengén világít, és csak szépen lassan, folyamatosan erősödik a fénye. Amióta megtörtént a támadás, a szemem érzékeny az éles fényekre. Ez elég ironikus, hiszen a lámpa is pont akkor sérült meg – legalábbis az elmondások alapján. Azóta már elköltöztünk, részben miattam is. Fordulópont volt az életemben. Az egyszerű rossz dolgok szélsőséges, extrém rosszba csaptak át. Természetesen a cél nem ez volt. Nem becsültem meg az akkori életem. Pedig kellett volna. Most itt vagyok, öt évvel később – tizenhat évesen – tehetetlenül.

– Regina! Gyere kicsim! – szól rám apám halk, mégis jól hallható hangon.

– Megyek már! – felelem, majd belebújok a mamuszomba, magamra kapok egy köntöst és álmosságtól összeragadt szemekkel leszendergek a lépcsőn.

– Nem lenne szép dolog elkésni a megemlékezésről! – teszi hozzá amint megérkezem. Erre nem reagálok semmit, csak helyet foglalok a konyhában, majd élettelenül próbálom betömködni a kenyérfalatokat a számba. Csak most esik le, hogy említette a megemlékezést. Szinte hihetetlen, hogy már olyan rég történt. De jó tudni. Tudni, és emlékezni arra, hogy mióta tart ez az egész. Ez az egész kínsorozat, amiről valójában semmit sem tudok – azon kívül, hogy milyen szörnyű. Viszont sejtem. Sejtem, és talán még halkan azt is el merném suttogni, hogy tudom. Elismerni viszont már vagyok képes, ahogy beletörődni sem, de az a rossz érzés kerget, hogy ez az életem.

Elmélázok, és a következő dolog, ami visszarángat a földi világba az a kenyér hiánya. Tipikus reggeli elmélkedés, mely közben a reggeli egy-kettőre eltűnik.

Az étkezés után következnek a szokásos reggeli rutinok, majd eljutok az öltözködésig. A francba! Tegnap este túl fáradt voltam ahhoz, hogy kikészítsem a ruháim. Erre is most kell pazarolnom az időt... De mindegy, amúgy sem szoktam sokat pepecselgetni, azt meghagyom azoknak a lányoknak. Előkapok a szekrényből egy helyes kis fekete szoknyát, a hozzá tartozó kabátkát, valamint alá egy fehér blúzt. Lekullogok az egész alakos tükör elé, és megnézem magam. Sűrű, fekete hajam egyik részét a hátamra simul, másik pedig oldalt lóg rá az arcomra. Elviselhető a külsőm. Erős túlzással talán még azt is mondatom, hogy nekem megfelel. De a többi embernek biztos nem fog, tehát, valójában nekem sem felel meg. Nincs stílusom, kövér vagyok, a kiállásom... Áhh, hagyjuk a fenébe az egészet.

Amilyen gyorsan csak tudok, menekülök a nagy tükör elől, és helyette inkább szólok apámnak, hogy vigyen el a megemlékezésre. Nos, igen, ez a jó oldala annak, hogy túlságosan gondoskodó: nem kell villamossal utaznom ebben a szép ruhában. Sajnos azonban gyakran átesik a ló túloldalára.

Mint minden évben, idén is az Áldozatok terén tartják a megemlékezést. Nem túl sok hely van itt, épp ezért külön rendezik meg a felnőtteknek és a diákoknak. Érdekes, és egyben közfelháborodást keltő, hogy nem tették országos méretűvé a megemlékezést: csupán az érintett három városban rendeznek ilyet, és csak az áldozatoknak kell elmenni.

Amint megérkezünk a térhez közel, apám megáll az út szélén, én pedig kiszállok a kocsiból, és elköszönök tőle. Az öreg és goromba, zöldesszürke színű épületek megvető pillantással sújtanak le rám. Ahogy átvágok köztük, ez a kellemetlen feszültség csak tovább nő, s úgy érzem, mintha a repedezett falak folyton elemeznék és célkeresztből figyelnék porcikáim minden egyes megmozdulását. Amint kiérek a térre, kétségbeesetten pillantok a toronyórára: úgy tűnik időben ideértem, pedig a nagy tömeg egy pillanat erejéig megrémisztett. A megkönnyebbülés azonban nem tart sokáig, visszatér a zavarodottság, az elveszettség érzése, főleg hogy egyetlen ismerős arcot sem látok. Kénytelen leszek beállni a tömeg kellős közepére, közvetlenül egy véletlenszerű ismeretlen mellé.

Megpillantok egy nagyjából velem egyidős fiút. Szótlanul odalépek mellé, talán nem bánja. Amint ezt megteszem, egy rövid ideig szúrós, otromba tekintettel korbácsol, majd megszólal:

– Hé! Mit képzelsz?! – förmed rám. – Húzz már innen! Ez a hely foglalt a haveromnak!

Hát tévedtem. De meg sem lepődök, ez csak egy újabb csalódás a kupac hátára. Van egy szint, ami után már nem tudok jobban kiábrándulni az emberekből és az emberiségből. Visszaszólhatnék neki... De érne valamit? Csak feleslegesen szítanám a parázsló tüzet. Valamiért mindig sorstársként akarok tekinteni azokra, akik szintén áldozatok. Holott valószínűleg csak az én sorsom alakult ennyire sután a támadás után... Szánalmas, hogy a többieket azonosítani próbálom önmagammal. Most azonban kénytelen vagyok új hely után nézni. Odalépek egy zsúfoltabb területre, néhány lány mögé. Szerencsére ők nem szólnak semmit, még csak rám sem hederítenek, el vannak foglalva önmagukkal.

Néhány percig szótlanul állok, ez idő alatt feltűnik, milyen hideg van: a hűvös kora-téli levegő áttöri a kabátkámat és a közelgő tél hozzám simítja élesedő fogait. Amint ez megtörtént, a tömeggel szemben álló emelvényre fellép a polgármester. Megigazítja zakóját, megnyalja szája szélét, majd beszélni kezd. Az eddigi évek tapasztalatai alapján komoly küzdelmet kell majd vívnom, hogy ne szenderegjek álomba közben.

Az idősödő, ősz hajú polgármester először nyersen közli velünk, hogy miért vagyunk itt, mi történt, és mikor. Ezután elkezdi kulturáltan ócsárólni azokat, akik a támadást indították. Beszél a történelmi háttérről, hogy eredetileg nem is a mi országunkat támadták meg, csupán a helyi templomok miatt kezdték az egész bombázást. Elvakultak. És ez volt a hozzájuk legközelebb eső hely, amit meg bírtak támadni. Már nem a másik ország ellen harcoltak, hanem a vallás ellen, mindeközben idióta és gyerekes ürügyeket keresve. Szerencsére ezen pár város lakói voltak az egyetlenek, akinek át kellett élni ezt: az agresszív ország ámokfutását végül is sikerült megállítani, így nem terpeszkedett tovább a káosz. De ami megtörtént, az megtörtént. Házak vesztek el, családok mentek tönkre, sorsok fordultak meg, emberek haltak meg, tűntek el... Köztük a húgom, Alexa. Akkor láttam életemben utoljára. Még a mai napig előtör elmém mély, sötét sikátoraiból az a jelenet, s tisztán látom képzeletemben, ahogyan néhány méterrel előttem áll, egy ablak előtt, és selymes kis testének szelíd körvonalai kirajzolódnak a vakító fényességben. Aztán többet nem láttam. A hivatalos közlések szerint meghalt, de ez hihetetlen számomra. Talán egy fogolytáborba került, elkapták, vagy valami. Persze, hogy elméleteket gyártok, hisz nem bírok beletörődni abba a rideg gondolatba, hogy elhunyt.

Ahogy sejtettem. A polgármester beszéde unalmas, egyhangú és monoton, nem is csoda, hogy a gondolataim elkalandoztak közben. Hátranézek: könnyes tekinteteket látok, valaki pedig már lehajtott fejjel zokog. Valamint megpillantom a fiút is, aki elzavart: egy idős néni áll mellette. Kétlem, hogy ő lenne a „haverja”.

A megemlékezés néhány percen belül véget ér, a polgármester sietve lelép, a tömeg oszlani kezd, én pedig közöttük elvegyülve kullogok a villamosmegálló felé. Zavar, hogy ilyen közel vagyok ilyen sok emberhez, de ugyanakkor olyan, mintha rejtőzködnék, tehát valamennyire mégis jól esik.

Alig néhány perc, és már itthon is vagyok, egyedül. Végre... Teljes csend és nyugalom. Itt az idő relaxálni. Megmosom az arcom, majd ledőlök az ágyra, feltöltődök négy-öt percig, ezután pedig zenét hallgatok. Bedugom a fülhallgatót, telefonomat kezemben fogom, elindítok rajta egy lejátszási listát és mozogni kezdek: nem táncolok, csak különös, ösztönszerű mozdulatokat teszek, melyeket a zene vált ki belőlem. Ezek persze elég hülyén néznek ki, meglehetősen kellemetlen lenne, ha bárki is meglátni egy ilyesmi közben, ezért csinálom csak akkor, amikor senki sincs itthon. Kihasználom a szabadságot.

Eltelt egy újabb nap. S nem is tudom, mit csináltam az előzőn. Egyhangú volt, mint a többi, mint mindegyik, de mégis sokkal nyugodtabb. Ma azonban már más lesz a helyzet. Vár az iskola. A fekete-fehér elegáns öltözet – melyet a megemlékezésen is viseltem – illik hozzám, az iskolába viszont nem megfelelő: alulra egy bő, feketés színű farmernadrágot, felülre pedig egy fakó pulóvert kapok magamra. Miután ezzel, és a többi szokásos reggeli teendőkkel is végzem, sietve kiviharzok a villamosmegállóba.

Néhány perc múlva már az iskola épülete előtt állok. Komor, jellegtelen belvárosi épület, szürke, leharcolt falakkal. Mennyit remélem ettől a helytől... És mennyit nem adott meg. Az apró reményszikra óriása lángtengert okozott, amit reménynek csúfolnak. A tűz azonban hamar csitult, és a mai napig úgy érzem, hogy egyre jobban süllyedek a társadalomban, s így a világban is. Emiatt az iskola miatt költöztünk el. Már a szülővárosomban is jártam két iskolába. Az első nemigazán tetszett igaz, de mégis jól megvoltam vele, ott mindenkinek meg volt a saját szerepe, teljes harmóniában éltünk. A támadás során azonban megsérült, így át kellett iratkoznom egy másikba, ami viszont már maga a pokol volt. Pár évet bírtam csak ki, utána jöttem ide, az új lakhelyünkre – apám már egy ideje járt dolgozni akkor.

Odabent már valamivel jobb a helyzet. Céltudatosan haladok keresztül a folyosón, és a diáktömegek labirintusán, egyenesen a tanterem felé, ahol az első óra lesz. Először csak félve leskelődök a fal mellől: felmérem a terepet, nem mindegy ugyanis, kik vannak már bent. Úgy látom, nyugodtan beléphetek, az osztály bajosabb fele még az iskola előtt cigizik valahol.
Közömbös tekintetekkel pillantanak rám a többiek, amíg a terem szélén lopakodok hátra, a padomhoz. Úgy tűnik, békén hagynak. Már az órai felszerelésem pakolom ki, miközben egy megszólításra hirtelen összerezzenek:

– Szia Regi! – köszön kedvesen mosolyogva Hanna, aki az imént állt mellém.

– Szia! – reagálok félénken. Hanna az egyik azon kevesek közül, akik képesek emberien is viselkedni. Na jó, ránézve ez sértés. Talán ő segített nekem a legtöbbet a suliban. Ha valakit legjobb barátomnak kéne gúnyolni a suliból, akkor ő lenne az. Ez viszont már túlzás. Ő csak egy álarcbarát.

– Hogy vagy? – kérdezi. – Milyen volt a megemlékezés?

– Jól – kezdem remegő hanggal. – Átlagos volt – bővítem ki.

– Na, az jó – mondja, és már készül is odébb libbenni, amint ráeszmél, hogy nem nagyon fogok mást mondani. Azonban téved.

– Figyelj... – állítom le miután megtette az első lépést – kérdezhetek valamit? – kérdem illedelmesen, majd meglepődött arccal felém fordul. Ő tipikusan az az ember, akinek az arcáról tisztán leolvashatóak az érzelmek – ellentétben velem.

– Persze!

– Ugye... Nem beszéltek ki nagyon a többiek amíg odavoltam? – érdeklődöm Hannától. Válaszul egy baljós grimasszal a száját húzza, majd sóhajt egy nagyot, elfordul, s folytatja megkezdett útját. Ezt sajnos „nem”-nek kell vegyem. Mindegy, már megszoktam.

Hamarosan kezdődik az első óra, a történelem. Úgy döntök, a becsöngő előtt még gyorsan kisuhanok a mosdóba, útközben azonban nem sokára meghallom a csengőt. Ideje bemerészkedni a terembe, ismét: még nincs itt a tanár, mindenki más viszont igen. Csak az küszöb felett átsuhanva vetek rájuk egy szelíd pillantást, majd nem is nézek feléjük, csak a fal mellett odasunnyogok a padomhoz. A táskámon találok egy matricát, a padon pedig egy gyűrött, odavetett papírfecnit. „Tiszteld a Túlélőket!”, szerepel a felirat a matricán. Irónia. Felettébb humorosak. A fecnin pedig egy kinézhetetlen rajz. Néhány másodpercig tanulmányozom, de semmit sem sikerül kinyomoznom belőle. Talán jobb is. Nem csinálok vele semmit, az túl feltűnő lenne, felhívnám magamra a figyelmet, inkább beletörődve elteszem a táskámba.

A történelem óra a megszokott monoton ütemben telik el. Itt szigor volt, nem tudtak velem hülyéskedni, de a következő óra rajz, itt már más a helyzet.

S meg is történik, de csak a szokásos, erre felkészültem. „Készülj a legrosszabbra, de számíts a legjobbra”, ezt a mottót követem, annak ellenére, hogy a második fele nem szuperál teljesen. A hátam mögül hallom a szólongatásokat. Különféle csípős megjegyzéseket is kapok. Próbálom egyik fülemen beengedni, másikon kiereszteni... De ez taktika nálam egyszerűen hatástalan. Túlságosan magamra veszem a dolgokat. Utálnak engem, ahogyan én is őket. Nem is tudom már, melyik kezdődött előbb, de szép, kölcsönös kapcsolat ez. Ez már rég nem arról szól, hogy a tanárok dédelgetnek a történtek miatt, vagy ilyesmi, mint régen... Ez most már csak spontán a gyűlölet és az utálat. Kell nekik egy eldobható játékbaba akit kedvükre szurkálhatnak. Sosem fogom megérteni őket... Fiú és lány hangok egyaránt viharként kavarognak körülöttem, s néha mint villám lesújt rám néhány szó. Kemény és rideg tekintetek, szúrós megjegyzések, érthetetlen cselekedetek... Most csak a meglévő sebek mélyednek lassan már csontig hatoló fájdalomig. És mélyülnek, vésik őket, szítják mellé az izzó, égető tüzet, amíg át nem égeti minden egyes porcikám. Mindig azt hiszem, hogy nem fog megtörténni... De minden egyes újabb karcolás csak elbizonytalanít. Újra megperzsel a gyűlölet tüze, s a hamu eltakarja a remény haldokló, élettelen fénysugarait. Sosem tudom, hogy elég edzett vagyok-e, hogy túléljem. De mindig bebizonyítom magamnak, hogy sajnos igen.

Eleget kaptam már. Ez pedig csak egy újabb vésés a régi, mélyre vájt sebbe. A kiskedvenc viszont még én maradok ebben az osztályban egy darabig. A tanárok dajkálgattak a támadás miatt... Viszont ezzel épphogy csak rosszat tettek. Megadták a szikrát. Senki sem nézte jó szemmel, hogy én vagyok itt emiatt a „különcke”. Főleg, hogy – hála a régi álarcbarátoknak – azt is mindenki tudja, miért váltottam iskolát, és hogy mit reméltem itt. Nevetséges, mire számítottam.

Irodalom óra jön. Nekem személy szerint az egyik kedvencem – a többieket azonban nem túlzottan köti le: a tanár az ülésrend ellenére sem tud fegyelmet parancsolni. Én hátul ülök egy hármas pad középső helyén. Tőlem jobbra Anna ül, az ő stílusa eléggé sötét: fekete ruhákat hord, haja szemébe lóg, szeme körül erős fekete smink ível. A bal oldalamon ülő Martin viszont talán a lehető legrosszabb. Egoista és bunkó – jobban mint a többiek –, úgy néz ki mint egy homoszexuális – holott naponta cserélgeti a barátnőit. Persze a „barátnőinek” becézett könnyűvérű lányok közel sem úgy néznek ki mint én, vagy mint az osztályban lévő lányok hozzám hasonló része.

Martin most azonban egy ideje csendben van. Talán csoda történt, és tetszik neki a vers amit veszünk. Elég szomorú hangulata van – a halálról és elmúlásról szól –, én azonban szimpatizálok vele.

– A húgodra gondolsz? – kérdezi Martin, csak úgy teljesen spontán a semmiből. Nem értem, mi a célja ezzel a kérdéssel. – Szomorúnak tűnsz – teszi hozzá.

– Őszintén, eddig nem voltam az – felelem, majd visszafordulok a könyv fölé. Nem értem, honnan vette, hogy szomorú vagyok. Általában mindig ugyanazt az unott, jellegtelen arckifejezést vágom, az érzelmek nem szoktak kiülni az arcomra.

A következő két óra tesi. Itt általában nem szokott semmilyen „balhé” lenni, mindenki épp eléggé el van foglalva azzal, hogy dolgozzon.

A mai nap hatodik – és egyben utolsó órája – pedig a biológia. Hál' Istennek! Talán ez az egyetlen olyan tanóra, amelyet élvezek is. És ezt is csak a tanár miatt. Nagy valószínűséggel ő az egyetlen ember az iskolában, aki tényleg segíteni próbál nekem, egyfajta lelki támaszt nyújt. Nem egy komoly pszichológus... Csak amolyan hasztalan éltető. Általában már maga a tudat megnyugtat, hogy van, aki mellettem áll: általában csak néhány szót szoktunk váltani az órák utáni szünetekben.

Ahogy haladunk befelé a terembe, s átlépek a küszöb felett, már a tanári asztal mögül kiszúrja a köszönésemből, hogy ma különösen levert vagyok. Nyilván ennek az okát is tudja. Beülök szokásos helyemre, a legelső padba – de nem közvetlen a tanár orra elé. Általában minden órán szeretek közel ülni a tanárhoz és a táblához, de a feltűnést jobb kerülni – nem vagyok méltó rá.

Az óra első negyven perce teljes nyugalomban telik el, senki sem szólt szinte egy szót sem – a tanár kivételével természetesen. Az osztály csomagolni kezd, legtöbben úgy hiszik, vége van az órának, pedig még nincsen: miután befejeztük a szitakötőket és a szárnyas rovarok általános tulajdonságait, áttérünk a következő leckére, a lepkékre. A tanár néhány percig a laptopon keresgéli az anyag vázlatát, melyet ezek után ki is vetít az interaktív táblára, s ezzel egy időben beszélni kezd:

– Szóval, ahogy azt láthatjátok, a következő leckénk a lepkék és a lepkefélék. Legelőször a pillangókat vesszük a lepkéken belül. Fontos megemlíteni ugyanis, hogy a kettő nem ugyanaz. A pillangók lepkék, a lepkéknek pedig csak egy része a pillangó – magyarázza a tanár. Ezután pár mondat után a figyelmem ismét elterelődik, és legközelebb csak az utolsó mondatra leszek figyelmes, mely abban a pillanatban hangzik el, mikor a nap végét jelző csengő megkönnyebbülést árasztva dalolni kezd:

– Meg tudná mondani valaki, mi a fejlődésük legjellegzetesebb szakasza? – kérdezi.

– Amikor abból az ocsmány cuccból... Hernyóból vagy miből ilyen izé lesz és abból pedig kikel a pillangó! – kapja a választ Martintól, aki jelentkezést mellőzve kiabál át a termen.

– Igen, valami olyasmi – kezdi a tanár miközben kiad egy erőltetett, nevetésre emlékeztető hangot. – Úgy látszik Martinnak ez túl komplikált kérdés volt, tehát valaki azt is megtudná mondani, hogy pontosan mi is az az izé, amivé átalakul? – teszi fel az újabb kérdést, miközben rám néz.

– Báb – kapja meg a választ tőlem.

– Nagyszerű! Gratulálok Martin, tizedikes létedre megbuksz a negyedikes anyagból – viccelődik a tanár, majd az osztály halkan kuncog egyet. – Ennyi lett volna mára. Következő órára írásbeli nincs, viszont tanulni erősen ajánlott! Viszontlátásra!

Már mindenki kiment a teremből, mire én odaálltam a holmijait pakoló tanár mellé.

– Helló Regina! Milyen volt a tegnapi megemlékezés? – kérdi tőlem.

– Csak a szokásos – válaszolom.

– Lehet egy ilyen dolog szokásos? – kérdez vissza a tanár.

– Persze. Minden évben ugyanaz... És ahogy telnek az évek, úgy érzelmileg is egyre jobban szokok hozzá. Persze most is jócskán felkavart... Meg nem is magával a megemlékezéssel van baj...

– Ahh – sóhajt keservesen, mellyel együttérzését fejezi ki, majd folytatja. – Ez lett volna a következő kérdésem. Csak egy valamit árulj el. Nagyon rossz volt?

– Mindenki azt hiszi, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Nagyon tévednek. A szerephez hozzá lehet, de... Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg.

– Értem. Azt hiszem – feleli őszinte, halovány mosollyal az arcán. – Ezek szerint ahhoz is hozzászoktál már, hogy én mindig azt hajtogatom, hogy majd lesz jobb neked is.

– Hozzá. És elnézést, de még mindig nem hiszek magának.

– Pedig még itt vagy – reagálja. Először nem nagyon értem mit akar ezzel mondani, s a szavakat is alig fogom fel.

– Hmm? – kérdezek vissza értetlenkedve.

– Miért nem adod fel az életet, ha úgy hiszed, hogy végig ilyen rossz lesz? – nagyon meglep és mellen vág ez a kérdése. Durva, ami tőle szokatlan – de ugyanakkor bölcs is, és őszinte.

– Próbáltam már... Hónapokkal a támadás után, pedig akkor iskolába sem jártam. A húgom, Alexa elvesztése, a környék, az eddigi élet elvesztése... Ohh, mennyire nem becsültem meg ami akkor volt – mondom, miközben szemeim párássá válnak, és lesütöm tekintetem.

– Kérlek, erre a kérdésre válaszolj. Miért nem adod fel?

– Mert nem tudtam megtenni. Most se menne. Gyáva vagyok!

– Butus – mondja nevetve, miközben egy zsebkendőt nyújt felém.

– Tessék, töröld meg a szemed. Nem lenne jó így megjelenni azok előtt akik még itt vannak.

– Köszönöm – válaszolom halk, elcsukló hangon.

– Épp ellenkezőleg. Nem gyáva vagy. Hanem bátor. És még bátrabb leszel. Megedződsz most. Ez egy kemény edzés, de a végén mindenkinél erősebb leszel – mondja, miközben abbahagyja a pakolást, és mélyen a szemembe néz. Ha a szem valójában a lélek tükre, akkor most a lelkemig hatol tekintete. – Nem azért nem tetted meg, mert gyáva vagy. Még van dolgod ebben a világban!

– Azt hittem, maga nem vallásos.

– Ez nem vallás. Természettudományokat tanítok. Nincsenek véletlenek. Minden okkal történik.

Néhány perc múlva megköszönöm a biztatást, a hasztalan éltetést, majd elhagyom a termet, és vele együtt a szellős iskolát.

Végre itthon, ismét, egyedül. Ledőlök az ágyra, és kiürítem a fejemből mindazt, ami ma benne kavargott. A rosszindulatú csípős megjegyzések, a szúrós tekintetek és a tömérdeknyi gyűlölet már megtette hatását, a leckéket majd megtanulom, amit a biológia tanár mondott pedig... Nos, hasztalan éltető, de jól esik, mint mindig.

Felhívom apámat, hogy hazaértem, zenét hallgatok, miközben szabadon engedem a hülye mozdulatokat, megmelegítem az ebédem, majd számítógép elé ülök, és megnézem mi a helyzet az interneten. Felnézek az én kis menedékemre, a valódi otthonomra: közösségi oldalon lévő chat, ahol az igazi barátaimnak nevezett társaság tagjai vannak. Talán messze laknak, nem látom őket, és viszonylag keveset is tudok velük beszélni, de mégis többet jelentenek nekem, mint bárki más itt, a közvetlen közelemben.

Ez azonban most mind megborulni látszik. Egy közös találkozót terveznek. Ez időszerű is lenne, hiszen már két éve van együtt ez a hat ember az interneten, én azonban félő, hogy nem tudok elmenni. Egyrészt apám miatt – mert még nem szóltam neki erről, – másrészt pedig magam miatt: ők nem úgy ismernek, mint amilyen valójában vagyok. Előttük nem szoktam színészkedni, ebben a korlátozott közegben sikerül önmagam adni. Ha látnának élőben csalódást okoznék nekik. Ebbe a videóbeszélgetésbe attól még bekapcsolódom, még ha csak nézőként is. Hét órakor apám bevásárolni megy, így nem is zavarhat meg senki sem közben.

Mágikus az idő, különösen hamar elillant ez a néhány óra. A leckét nagyjából megtanultam, apám pedig elment bevásárolni.

Érkezik a videóhívás. Tétovázok egy kicsit, hiszen félek ettől a beszélgetéstől: én nem akarok részt venni a találkozón, pedig mind az öten ott lesznek... És nagyon hívogatnak. Félek, hogy mindent elszúrok. Mégsem volt igaza a tanárnak, gyáva vagyok. Nem akarok az ő szemükben is mélyre süllyedni. Eddig remek volt ez a formáció, egy kis virtuális menedék az interneten, közvetlen, de mégis távolságtartó. Elmenni nem fogok a találkozóra, de mégis rosszul fog esni, hogy ők együtt vannak, és egy új szintre emelik ezt a csodálatos és különleges köteléket, amíg én...

– Sziasztok! – köszönti a beszélgetés résztvevőit Viola félénk hangon, mégis mosolyogva. Nem sokára a többiek is ezt teszik: a monitoron látható lesz Dani, Zsombor, Léna és Márk arca is, az utolsó kettő közt pedig én is eleresztek egy halk köszönést.

Nem is nagyon haboznak sokáig, az általános „Hogy vagy?” típusú kérdések után Zsombor rögtön a lényegre tér: a találkozóra. Nagyjából ő a legpörgősebb és legdinamikusabb személy köztünk: nem szereti a részleteket, ahogy mindig, most is a lényegre tér. Persze, neki is van lassabb, érzelmesebb oldala a kalandos mellett, ahogy mindenki másnak is.

A beszélgetés elején Márk – hozzám hasonlóan – csendes, pedig ha jól tudom, neki nagy kedve van menni. Ahogy ez a gondolat átfut a fejemen, Viola rögtön rá is kérdez:

– Márk, te végül is nem jössz?.

– Igazából... Tudod milyenek a szüleim. Agresszívak. Félek szólni nekik – mondja Márk. Nekem ebből leginkább az ragad meg, hogy felvállalja a félelmét. Ilyet az iskolában például nemigen látok.

– De hiszen szombaton már itt a találkozó, ma pedig kedd van! – sürgeti Viola.

– Majd kitalálok valamit. Jó lenne látni titeket – mondja Márk miközben legyint egyet. Néhány csendesen eltelt másodperc után ugyanezt a kérdést nekem is felteszik:

– Regi, veled mi a helyzet? – érdeklődi Zsombor. Egy darabig nem válaszolok: gondolkodom, mit kéne mondanom, hogy ne látszódjak hülyének. Francba... Hisz már annak látszódom! Előttük nincs mit titkolnom.

– Az igazság az, hogy én sem szóltam még apámnak, meg messze is van... Drága a vonatjegy – kezdem gyorsan, hadarva. – Nem szokta meg apám, hogy kijárkálok, nem fog elengedni. – teszem hozzá, mint ideális kifogás.

– Regi... Utálod az embereket, de mégis itt vagy velünk. Ne csináld ezt! – szól rám Viola.

– Figyelj, Regi! – kezd bele ezúttal Dani. – Jobb egyedül. De van egy kérésem hozzád. Ne magad miatt gyere el. Hanem miattunk. Mi kérünk rá. És kérlek, tegyél értünk!

Erre a mondatra különösen felfigyelek. Miattuk. Tegyem meg értük, és tegyek másokért, hogy nekik jó legyen. Menjek el ezért, s hozzak áldozatot. Nem jellemző rám. Utálom a felelősséget, meg az ilyesmiket...

– Hagyjuk – felelem végül kedvtelen, unott hangon.

– Nem, nem hagyjuk – szól vissza Viola. – Tudod, mi lesz, hogy ha magadtól nem jössz el... Megy a kisbusz és... – mondja mire én felnevetek. Erre ők áttérnek más részletekre, én és Márk pedig továbbra is csendben figyelünk.

Mindeközben egy apró csipogásra leszek figyelmes: privát üzenetet küldött nekem Márk. Megnyitom, ez áll benne: „Nem szeretnélek megsérteni, vagy ilyesmi... De nem értelek téged egyáltalán. Ők szeretnek téged”.

Nem írok vissza semmit egyelőre, csak összekuporgok a székemben, és csendben hallgatom tovább, miről diskurálnak a többiek. Egy idő után a hallgatás unalmassá válik, és elmélyülök. Kifelé irányuló figyelmem nézőként csatlakozik a léleknek csúfolt csatatéren zajló belső harchoz. Márknak igaza van, szeretnek engem. Csak én ezt nem tudom megbecsülni, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni a tényt, hogy szeretve vagyok. Nem tudom milyen érzés ez. Elkövethetek egy hasonló hibát, mint amilyen az iskolaváltás volt, megint elmaradhat egy pillanat, de jöhet nagyobb hiba is, mert félek. Élőben, szemtől szembe találkozni velük... Szeretnek, az interneten. Ez egy más világ. Kétlem, hogy ha a valóságban lennénk, ez így lenne. Főleg úgy, hogy tudom kik ők. Elképzelem magam, ahogy előttük állok és remegő testtel dadogok valamit. Szánalmas, már csak belegondolni is... Mennyi ilyen volt már. Hány örömteli kép veszett kárba, mert kihagytam valamit. Most viszont róluk van szó. Róluk. Uramisten... Rettegek. Egyszerre idéződik fel bennem a múlt összes sérelme, kiváltva ezzel egy sírógörcsöt. Kinyomom a webkamerát, az ágyra ugrok, és a takaróba temetem magam. Miért ilyen nehéz? Nyomja a világ a vállam, de mégsem tudok összeesni alatta. Most sem, ahogy akkor sem. Miért vagyok itt? „Minden okkal történik”. S valami elveszik azért, hogy később valami megújulhasson.

Új nap virrad: szerda. Bemegyek ugyanazzal az elviselhetetlen külsővel ugyanabba a mocskos épületbe, és várom a negyedik órát, a biológiát. A tegnapelőtti megemlékezés hatására felforrósodott indulatok mára már csitultak, és visszaállt minden a normális kerékvágásba.

Még én magam is meglepődöm azon, milyen hamar elérkezik a biológia óra. Végre, fellélegezhetek egy kicsit. A nap közepe, tökéletes időpont egy kis lelki útravalóra, avagy hasztalan éltetőkre.
Beszendergek az első padba, a tanár pedig – tőle nem megszokott módon – rögtön a csöngetés után kapkodva beszélni kezd. Közli velünk, hogy a mai nap befejezzük a lepkeféléket, az órát pedig néhány perccel hamarabb befejezzük, mert van egy kis bejelenteni valója. Fogalmam sincs, ezalatt mire gondol, de remélem nem a témazáró, mert számomra ez egy nehéz anyagrész, és nem szeretnék csalódást okozni a tanárnak.

Telik az idő, és nyugalomban repül el ez a biológia óra is, azonban a kezdeti szokatlan, rideg hangulat megmaradt. Igazából, eddig azt sem tudtam milyen hangulata van egy biológia órának, de most, hogy már elveszett, hogy már nincs, rájöttem. Nem tudom, miért, de érzem, hogy mintha valami misztikus kapocs megbomlott volna.

Végül ijesztően hamar elérkezünk az utolsó néhány perchez, és a tanár egy kis pakolgatást követően bele is kezd a mondandójába. Valami azt súgja, nem a témazáróról lesz szó. Még el sem kezdte a mondandóját, de gyomrom már görcsbe feszül. Amikor a csend után először megszólal, hirtelen összerezzenek.

– Szóval, amit mondani szeretnék. Tudjátok, egyik kedvenc csoportom vagytok, ezt nyíltan felvállaltam nektek nem egyszer. És higgyétek el, azok is lesztek mindörökké – kezd bele. Szavai idegessé tesznek, a szívem szaporábban ver, hallom a fejemben a lüktetését. A teremben minden szó fennakad, a levegő sem mozog, az élet pedig pillanatképpé fagyott.

– Az a helyzet, hogy nagyon szeretem ezt az intézményt, és tényleg rossz kimondani, de holnaptól én már máshol fogok tanítani. Ahogy titeket is más fog. Szerintem nagyon jó hangulatú órákat éltünk meg együtt, és úgy gondolom...” a többi mondat már nem érte el a tudatom, valahol előtte összefolyt egy homályos és érthetetlen hangzavarrá. Egy eltemetett, mély bugyrokba taszított rémálmot élek át. Leblokkoltam, és azt mondogatom, „Ez nem történhet meg”. Az utolsó mentsváram falai is leomlanak, melyek mögött eddig bujkálni tudtam.

– Csak akkor térek igazán magamhoz, amikor a tanár végleg elköszön tőlünk, és a többiek pakolni kezdenek. Amikorra a többiek már elhagyták a termet, odaállok elé, s még meg sem szólalok, de ő már felel a fel nem tett kérdésre.

– Figyelj, Regina... Sajnálom. És őszintén bevallom, de féltelek. Erős vagy. Eleget kaptál már, edzett lettél. De nem tudod használni az erődet – mondja.

– Mert gyenge vagyok!

– Gyáva vagy. És a kettő nem ugyanaz – magyarázza. – El vagy nyomva, igaz. Épp ezért te magad sem fogod fel mennyit érsz valójában. Pedig ha egyszer észrevennéd... Nem tudod értékelni saját magad.

– Mert nincs miért.

– Tettél valamit igazán azért, hogy neked jobb legyen? Persze, hogy igen. Folyton próbálkozol beilleszkedni. Tudom, voltak rossz döntéseid, meg nem becsült dolgaid. Már nem tudsz felállni úgy érzed.

– Mert nincs miért.

– Butus... Keress. Találj valamit, amiért érdemes. Keress. Alkoss. Elmaradt egy pillanat? Alkoss egy újat. Te magad alakítod a sorsod. Te kegyetlen vagy magaddal. Pedig te is tehetsz arról, hogy most ilyen helyzetben vagy. Ha nem is teljesen, és ha akkor még nem is tudtad, minek mi lesz a következménye... Tudod, én természettudományokat tanítok. Vannak folyamatok a tudományok világában. Kémia, fizika, stb. Ha valami egyszer negatív lesz, akkor valami más pozitív. Én már csak tudom. Minden változik. Pozitív energiák, negatív energiák...

– Belőlem már kihalt a változás hite. Gyenge vagyok, nem vagyok képes rá.

– Ebben biztos vagy?

– Igen.

– Pedig a múlt órán mást mondtál.

– Hmm?

– Gondolkozz. Változásnak lennie kell. Jönnie kell a csodának. A természet maga egy csoda. Ami maga alkotja a változásokat. Tudod, az új pillangó mindig hátrahagyja régi bábját, melyben még egykor te voltál... Akarom mondani, a hernyó – mondja, majd rám mosolyog, és elhagyja a termet. Én csak egy helyben állok, és üveges szemekkel bámulom a tanári széket, s vele a tanár hűlt helyét.

– Minden jót! – integet vissza az ajtóból egy reménytelen mosollyal körítve. Arcomon egy könnycsepp pereg végig, majd másodpercek, vagy talán percekkel később a sötét csend közepében csak annyit mondok: „Szia”.

Fogalmam sincs, most milyen órát tart a tanár a többieknek, de én itt a hátsó padban ezúttal nem veszek részt rajta. Unalmas a jelenlegi hangulatomnak. Rágörnyedek a padra, és elmélkedni kezdek. A táskámból előhúzok véletlenszerűen egy füzetet, kinyitom egy kedv szerinti üres oldalon és rajzolgatni kezdek bele. Elmélkedem, mit is mondott a biológia tanár. Pillangók, energiák, alkotás... Ez vajon már alkotásnak számít?

– Hamarosan azonban megszólal az óra végét jelző csengő. A többiek pakolni kezdenek, némi késéssel pedig én is. Ekkor szúrom csak ki azonban, hogy a tanár szélsebesen robog felém. Feje vöröslik, amint pedig a padom elé áll, megvető tekintetével perzsel meg engem, és a füzetemet.

– Kisasszony, láthatnám mit írt le a mai óra anyagából? – érdeklődi haragtól duzzadó hanggal. Szerencsémre véletlenül pont a jó füzetet vettem elő. Ellapozok a rajzoktól, és bemutatom az előző óra anyagát.

– Én a mostanit kértem! – rohan le visítozva. Átlapozom a következő, teljesen üres oldalra.

– Ez mind?! – kiabál, majd piros tollával egy szépen ívelt egyest ír a lapra, majd sarkon fordul és elmegy.

– Megérte – suttogom halkan az orrom alatt, miközben a vörös tintát és a mellette elterülő nyálfoltokat bámulom.

– Hahh! Az éltanuló! – csattan fel Martin kárörvendően.

– Mégsem érte meg – suttogom ismét halkan.

– Pedig megérte! – szól hozzám Anna, a sötét stílusú lány, aki valószínűleg egész eddig mellettem állt. Nem tudom mire vélni ezt a megnyilvánulását, általában nem a magamfajtákkal barátkozik. Nem mondok semmit, csak ártatlan, bárgyú tekintettel felnézek rá, ő rám mosolyog.

Miután sikeresen túlélem a maradék iskolai perceket hazafelé veszem az irányt – egészen pontosan először a villamosmegálló felé. Egy valami azonban elbátortalanít: a megállóban megpillantom az osztálytársaim. Nagyszerű, úgy tűnik, pont ilyenkor szeretnének bemenni a városba. A mai jelenetem után a lehető legkevésbé szeretnék velük találkozni, ezért inkább úgy döntök, a hosszabb utat választom, és gyalog megyek el az egy utcával odébb lévő buszmegállóba. Kicsit talán tovább tart hazaérnem, de legalább egyedül lehetek: ha nem is én leszek egyetlen ember, de a környék meglehetősen kihalt és élettelen általában.

Alig öt perces séta megtétele után meg is érkezem, senki sincs itt. Beállok a buszmegállóba, és várok. Időközben visszagondolok a biológia tanár búcsúbeszédére: hihetetlen, hogy elmegy. Szavait megértettem, de feldolgozni még nem bírtam őket. Még csak most ment el, de már előre fájlalom a jövőt.

Elmélkedésemből hangos cipőkopogás zökkent ki. Valaki közelít, méghozzá egyenesen felém, és a hátam mögül. Nem szentelek sok figyelmet neki, csak mereven állok továbbra is előre nézve. Hamarosan azonban a lépések abbamaradnak: az illető megállt mögöttem. Zavarba hoz, ha valaki ilyen közel áll hozzám – ráadásul hátulról, ezért aprókat oldalazok.

– Helló Regina – köszönt név szerint egy ismeretlen, érces, mély, leharcolt csengésű férfi hang, közvetlen a fülem mögül. Összerezzenek ijedtségemben, és semmit sem reagálok, csak állok egy helyben mint a cövek. Fogalmam sincs, ki lehet az és mit akarhat.

– Ne félj tőlem. Egy oldalon állunk – mondja. Úgy érzem, reakcióra vár, de én továbbra sem lépek semmit. Miután viszont egy nagyot nyelek – a tépő idegesség hatására –, ismét megszólal.

– Reagálj valamit! mondja.

– Melyik az az oldal? – kérdezek vissza végül remegő hanggal. Eléggé leblokkoltam, túl sebezhető vagyok.

– A mi oldalunk. Ha jól tudom hiányzik neked valaki, igaz? – kérdezi. Nekem hiányzik-e valaki? Igen. Ez lenne a válaszom, de nem mondom ki. – Inkább a lényegre térek. Jól figyelj rám, kérlek. Fordulj meg! – utasít. Magam sem tudom miért, de azt teszem amit mond, és szembe fordulok vele. Egy középkorú, borostás, jó erőben lévő férfit látok meg. Látszódik rajta, hogy kemény dolgokat élt meg, főleg a szeméből lehet jól kiolvasni. Nem fog bántani engem, most már tudom.

– Jól figyelj, kérlek. Mondom a lényeget. A testvéred él.

– Tessék? Ezt... Ezt hogy érti? – kérdezek vissza dadogva. Nem értek semmit.

– A húgod. Alexa. Életben van és vár rád – közli izgatottan.

– Ki maga? – kérdezem közömbösnek tűnő hangnemmel. Akármennyire is belső érzésű vagyok, most a hangomból mégis egyből rájöhetett, hogy felkeltette az érdeklődésemet.

– A bázisról jövök – feleli.

– Milyen bázis? – kérdezek vissza, bár sejtem a választ.

– Pontosan az. Az, ahol a foglyokat tartják – válaszol. A foglyok... Pedig hivatalosan nincsenek is. Több áldozattal együtt találtam ki ezt az elméletet, mert annyira rögeszmésem hittem, hogy az eltűnt emberek nem haltak meg annak ellenére, hogy hivatalosan halottnak nyilvánították őket.

– De... Hogyan? Hogyan tudott átjönni és... Miért pont én?! Hogy talált rám? – kérdezősködöm, ezúttal már érzéseim kicsit sem leplezve. Tudtam. Sejtettem, hogy életben van, de semmi több. Te atya ég... Öt év... Bele sem gondoltam. Végig magammal voltam elfoglalva. Még nem fogtam fel teljesen a hírt, de máris úgy érzem, hogy lelkemben egy euforikus vihar tombol.

– Nehezen. Mászkálok ide-oda. Mondjuk úgy, kettős ügynök vagyok. És hogy miért pont te? Nem csak te, ha ez megnyugtat. Márpedig megnyugtat, azok alapján amiket rólad eddig tudok. Az interneten olvastam az írásod, amiben kifejtetted a foglyokkal kapcsolatos teóriád.

– De hiszen azt névtelenül raktam ki!

– Sose lehetsz elég névtelen. Vannak barátaim, hackerek. Kiderítették ki vagy, de ne aggódj, a többiekkel is ezt tették – mondja. Szent ég... Mibe keveredtem?! Egy egyszerű teória publikálása.

– És... Maga ki tudja hozni a testvéremet onnan?

– Te fogod kihozni. Vagyis... Segíteni fogsz... De előtte tudnom kell, érdekel-e? – kérdezi, miközben a háttérben a busz lassan befékez a megállóba. Gyors döntés kell. Félek, de mégis, a testvéremről van szó. Arról az emberről, akit még a mai napig, öt év után is a legjobban szeretek. Akiért talán bármit megtennék.

– Nem! – kiabálom határozottan. Bármit megtennék érte. De nem így. Hackerek? Kettős ügynökök?! Ez az, amiből én nem kérek. Sarkon fordulok, és a busz felé iramodok. Mielőtt azonban még belekezdenék féktelen vágtámba, a férfi egy pillanat alatt beletuszkol a farzsebembe egy papírgalacsint. Felugrok a buszra, és szó szerint bevágódom az első szabad helyre. A szék sarkába húzódok, kezemet a mellkasomra helyezem, és zihálva levegő után kapkodok. Oda sem nézek, de érzem, hogy a férfi szemével követi a buszt. Egy darabig csak ülök trehány pózban egy helyben, továbbra is mély levegőket veszek, arcom hófehérre rémült.

Miután észreveszem, hogy minden ember engem bámul, a következő megállónál leszállok, és gyalog megyek tovább. Ismét sikeresen megaláztam magam.

Egy ilyen nap után kijár némi pihenés. Azonban mégsem ezt teszem, hisz álomba menekülnék az ágyon feküdve, ezért az első dolgom amint hazaérek az, hogy beviharzok a fürdőszobába, és megmosakodom. Élvezem, ahogy a langyos víz selymesen cirógatja arcomat, és letisztítja rólam a nap mocskait.

Miután végeztem, mélyen szembe nézek magammal a tükörben. Reménytelen, világfájdalmat megjátszó tekintetekkel bámulom magam. Fejemben a sok kis hasztalan éltető kering: pozitív energiák, elmaradt pillanatok, alkotás, pillangók... Mennyit is érek valójában?

Elnyomott vagyok. Elnyomott, és emiatt magamat is elnyomom. Betöltöm a szerepem. Ezt már tudom rég. Emiatt nem is lehetek képes felbecsülni, mennyit érek... Sokkal többet mint hinném? De mennyit is az valójában?

Már egy perce önmagam bámulom – érdekes, mindig meg tudom lepni magam valami újjal.

Felmegyek a szobámba, és a számítógép elé ülök. Nem kaptam újabb üzenetet amíg távol voltam, a legutóbbi még mindig Márktól érkezett. Magam sem tudom miért, de megnyitom, és ismét elolvasom: „Nem szeretnélek megsérteni, vagy ilyesmi... De nem értelek téged egyáltalán. Ők szeretnek téged”. Fel sem tudom fogni. Nem értek a szeretethez. Önző vagyok. De ők a barátaim. Akik azt akarják, hogy tegyek meg nekik annyit, hogy elmegyek. Én viszont még mindig gyáva és gyenge vagyok, az erő még nem érkezett meg, ahogyan semmi más energia vagy boldog pillanat sem. De egy valamit azonban mindenki tud: alkotni.

Összekuporgok az ágy szélére, nadrágomból kiveszem a papírfecnit amit a férfi rakott a farzsebembe, és átdobom a szobám másik felébe. Ügynökök, hackerek... Nevetséges.

Előveszek egy fekete filctollat, és rajzolni kezdek a tenyeremre. Nem nagy dolgot, csak egy egyszerű kis pillangót.

Nem is tétovázom tovább: tudom, mit kell tennem. Nem lesz több elmaradt pillanat. Leviharzok a lépcsőn, egyenesen apám orra elé, és közlöm vele, hogy szombatra programom van.

Amint ezzel megvagyok, elújságolom a hírt a többieknek is. Reakcióként ujjongó, meglepődött üzenetek sorait kapom.

– A barátaim. Akik szeretnek – mondom magamnak halkan suttogva, majd értetlenül kicsordul egy könnycsepp szememből. Felemelem remegő kezemet, és a benne díszelgő pillangóra pillantok. Valami újat is ki kell néha próbálni, viszont még magam sem tudom, mire vállalkozom.

Csütörtök reggel ismét bemegyek az iskolába – csakúgy, mint egy átlagos napon, hiszen ez is az, annak ellenére, hogy holnap után már itt is a találkozó. Megrémiszt, túl hirtelen jött, és rengeteg rémkép futkos át a tudatomon vele kapcsolatban.

Az iskolai túlélés a mai napon mintha egy parányit könnyebbnek tűnne. Nem is csoda, hisz most mással vagyok elfoglalva. Egészen eddig szinte egy szót sem szóltam, most azonban összetalálkozok Hannával, és beszélgetésbe kezdek vele. Elmesélem neki nagy vonalakban mi is a helyzet, kicsit azonban átszínezem: a suliban senki sem tud erről a társaságról, ezért annyit mondok csak, hogy „csak egy netes barát”.

– Szóval, minden rosszra felkészültél, ugye? – kérdezi tőlem. Válaszul én csak bólintok egy magabiztosat.

– Mondd csak. Az még véletlen sem fordult meg a fejedben, hogy valami jóra is gondolj, igaz? – reagál. Ez a mondat megütött, figyelmeztető pofont adott.

– Utálsz minden embert. Feltehetően még engem is. Azt mondtad, ő kért arra, hogy menj el. Szeretne téged látni. Utálod az embereket. Szeretethiányos vagy. Ő szeret téged. Nem értelek.

– Én sem értem magam, hidd el. De ha találkoznánk... Minden megváltozhatna. Csak az interneten ismer. Egy teljesen más énemet ismeri, mint ami a valóság.

– Ha a neten tudsz más lenni, akkor ott majd miért ne lehetnél? Az is te vagy. A személyiséged!

– És a külsőm? Ez a fizikai világ! – vágok vissza, de ebben a pillanatban megszólal a csengő.

– Tudod a dolgod. Most mennem kell órára – köszön el Hanna. Igaza volt. Sajnos. És ezt most még inkább fáj beismerni. De nem tudok mit tenni. Nem tudom ledönteni önmagam korlátjait.

Amint hazaérek, az első dolgom, hogy megerősítem a filctollal a kezemen díszelgő pillangót. Igazából, nem tudom miért rajzoltam ide. Talán a biológia tanár emlékére... Vagy ez is csak egy hasztalan éltető. Fene tudja, lényeg, hogy jól esik, hogy ott van. Talán többször is csinálhatnám azt, ami nekem jól esik.

Lefekszem az ágyra, két kézzel a fejemet fogom, és gyorsan átfuttatom fejemen amit Hanna mondott. Valójában egyetértek vele: én sem értem saját magam. Nem vagyok képes befogadni a szeretetet, túlságosan hozzászoktam szürke hétköznapi szerepemhez. Nem tudom ledönteni önmagam korlátjait... Nem is fogom. Átlépem őket. Itt az ideje bábozódni, alkotni.

Kiveszem a teljes alakos tükröt a padlásról, felállítom a szobámban és szembenézek önmagammal. Előkapok mellé egy fésűt is, és hajamat hátra igazítom. Érdekes lett a látószög: fényesebben látok így, hogy nem határolja szemeimet oldalról egy sötét hajzuhatag. Következő lépésként leveszem a pulóverem. Egy egyszínű póló van rajtam, alul pedig egy bő farmernadrág – ez a szokásos hétköznapi viseletem, levetem ezeket is. Az alakomat kezdem el nézegetni. Kövér vagyok? Talán... De önmagamat kell adnom, és amúgy sem tudok lefogyni két nap alatt. Nem is kell. Ebből kell kihoznom a lehető legtöbbet.

A szekrényemhez sétálok, és ruhák után kutatok. Legelőször egy bőrdzseki akad kezeim közé, ez most biztosan nem kell, de félre teszem egy közelebbi helyre, később hasznát vehetem. Lejjebb ásva azonban érdekesebb öltözékekre is rálelek: egy fehér és vörös színekben játszó kockás ing máris elnyeri a tetszésemet. A következő értékes darab egy selyembarna szőrme kardigán, majd egy vajszínű csőfelső is a kiválasztottak közé kerül. Áttérek a nadrágokra. Csak egy használhatót találok: egy sötétkék-sötétszürke színűt, az anyagát nem tudom pontosan behatárolni, de hasonlít a vászonra. Rásimul a lábaimra, de nem feszülős. Remélem az alakomra való tekintettel nem fognak rossz szemmel nézni rám az emberek.

A kiválasztott ruhákat kipróbálom több kombinációban is. Rendkívül szokatlanok, nem érzem önmagamat bennük, és nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz. Az alkotás a cél, de ettől független nem szeretnék vakmerő vagy elszabadult lenni.

Inkább ismét a hajamra fektetem a hangsúlyt. Lemegyek a fürdőszobába, megmosom, és egy érdekes kísérletet teszek: megpróbálom begöndöríteni a hajszírtóval – de nem teljesen göndörre, inkább csak enyhén hullámosra, hogy ne legyen nyíl egyenes. Néhány helyre még különleges tincseket is sikerül varázsolnom, méghozzá teljesen véletlen. Ha viszont minden okkal történik... Oké, hagyjuk ezt.

Visszatérek a ruházkodáshoz. A régi ruháimban igazán önmagamnak érzem magam... De szeretem én önmagam? Kétlem. Azt hiszem, ezekkel az új öltözékekkel végre kezd testet ölteni az igazi belsőm, amit eddig csak az internetes társaságban tudtam szabadjára engedni. Ők megérdemlik, hogy egy új arcomat lássák szemtől szemben is. Holnap az iskolába mindez viszont nem megfelelő: nem tolerálja a szerepem, nem szabad ebbe mennem.

Bevonulok a hét utolsó napján is az iskolába: unott hangon köszönök a portásnak, álmosan integetek álarcbarátaimnak, felveszem a rejtőszínemet, és tanteremről tanteremre vonszolom magam miközben igyekszem minden negatív, rosszakaró külső hatást a lehető legkisebb mértékben magamra venni – természetesen ezúttal is sikertelenül. Ez csak a szokásos túlélés. Lelomboznak, pedig holnap már itt a „nagy nap”.

Eszembe jut a kérdés, amit még a biológia tanár tett fel nekem: „Miért is vagyok itt?”. Tegnap tudtam alkotni. Láttam a különbséget a mostani és a tegnap délutáni külsőm között. Olyan emberekért tettem, akiket szeretek. És alkottam. A válasz tehát, alkotni, ezzel pedig élni, és nem csak túlélni.

Szerencsére ezek a gondolatok már az utolsó előtti órán pörögtek a fejemben, így már senki sem törheti le a kedvemet: pénteken az utolsó órában általában már eléggé lefáradt a társaság, én pedig nem érek annyit, hogy rám pazarolják maradék erejüket.

Amint hazaérek, elkezdődik a szokásos rituálé, de előtte még átöltözöm a kiválogatott ruhákba: a simulós kékesszürke nadrág, és a kockás ing – jobb lesz szokni őket. Megmosdok, majd elkezdek zenét hallgatni, ahogy mindig is szoktam. Valahogy nem érzem közben jól magam. Szokatlan érzés fog el, nem jönnek azok az ösztönszerű ciki mozdulatok, nem tudok önmagam lenni ebben a ruhában. Végül is, nem is szeretnék, tehát ennyivel közelebb vagyok a célhoz.

Következő lépésként a fürdőszobai tükör elé hajolok, és feltérképezem, mit is kéne még tenni. A számat bekenem egy egyszerű szőlőrúzzsal, hogy ne legyen kicserepesedve, formátlan körmeim lereszelgetem, szemöldökömnek pedig egy csipesszel alakítok ki új, letisztultabb formát. A szőrszálak kitépkedése fáj. „Muszáj ezt csinálnom?” fordul meg a fejemben. Természetesen nem, semmit sem muszáj. Létezni sem.

Mindezek után ismét vetek egy pillantást magamra. Nem vallanak rám ezek a dolgok, ez nem én vagyok... Hanem az, aki lenni szeretnék.

Hetet üt az óra. Apám már egy ideje hazaért, én pedig a szobámban a frissen kipakolt teljes alakos tükör elé állok, és végigmérem magam: a holnapi önmagam. Megfelelőnek találom, remélem mindenki más is annak fogja.

Már csak a cuccaim kell összepakolni. Egy jó nehéz táskát sikerül teletöltenem különféle felszerelésekkel és eszközökkel. Talán túl sok mindent raktam el, de jobb felkészülni mindenre. „Készülj a legrosszabbra, és számítsd a legjobbra!”. Nos, az első felét talán már túl is értelmeztem, a második állítás pedig... Az a helyzet, hogy ennél többet nem tudok tenni. Annak ellenére, hogy bennem pozitív gondolatokat keltenek az elmúlt órák, úgy érzem, van veszteni valóm.

Talán megalkottam azt az énem, aki mindig is szerettem volna lenni. Majd kiderül. Holnap nem az leszek, ami megtörtént velem, hanem az, amivé válni akarok.

Mielőtt elmennék lefeküdni aludni – a megszokottnál jóval korábban – még felnézek a chat felületre, de semmi érdekfeszítőt nem találok: mindenki beszámol arról, hogy pakol, készülődik, izgul, miegymás. Én csak ennyit írok be búcsúzóként: „Jó éjt mindenkinek. Szép napunk lesz holnap!”.

Viola az egyetlen aki fent van, mielőtt ő is aludni menne, még elküldi ezt: „Miattad lesz szép. Ha te nem jönnél nem lenne az igazi”. „Kedves vagy!” reagálok rá. „Nem. Őszinte. Most viszont tényleg megyek. Jó éjt neked is Regi!” köszön el tőlem. Én pedig lefekszem az ágyamra, kikapcsolom az agyam, és gyomorgörcs kíséretében mély álomba merülök.

A nagy nap. Itt az idő: ideje élni. Lekullogok a konyhába, alig egy-két perc leforgása alatt befalom a reggelit, majd elvégzem a szokásos rutinfeladatokat.

Beállok a szobámba felállított egész alakos tükör elé. Ránézek a fotelra dobott régi ruháimra – melyeket tegnap viseltem az iskolában –, majd azokra, melyek a szobainason lógnak, és csakis kizárólag a mai napra lettek összeválogatva.

Felveszem a szürkéskék nadrágot, majd pedig a fehér-vörös kockás inget, és felé a vajszínű kardigánt. Csak egy pillanat erejéig nézek bele a tükörbe. Megpróbálom visszafojtani gondolataim, és nem teszek megjegyzéseket saját magamra. Lényeg a lényeg, hogy látom a változást... Az arcom letisztultabb, a frizurám vonzóbb, a kiálláson magabiztosabb, testalkatom pedig teltkarcsúvá varázsolja a stílus... Megérdemlik, hogy így lássanak. Nagyon várnak engem, pedig nem kéne. Ezzel csak növelik bennem a félelmet. Akár csalódást is okozhatok nekik. Nem lehetek önző, szeretnek engem, látni akarnak, bizonyítanom kell. Nekik is és magamnak is.

– Az új pillangó mindig hátrahagyja régi bábját, melyben még egykor te voltál – ismétlem el halkan suttogva a biológia tanár utolsó mondatát, miközben a tenyeremet bámulom. Ezután összeszorítom ökölbe a kezem, és a szívem elé húzom, fejemet felemelem, szemeim behunyom, majd egy mély levegőt veszek, és hevesen kifújom azt. Erőt vettem. Ennyi nem lesz elég. Erők, energiák... Mind csak előkészítették ezt napot. Ma minden rajtam áll. Alkotni fogok. A pillangó elhagyja bábját.

Apám vállalta, hogy kivisz engem a vasútállomásig, így hamar ideértem, és a pénztárnál sem volt nagy sor, így már büszkén szoríthatom kezemben a vonatjegyet. Már az enyém, senki nem veheti el tőlem. Ez nem csak egy jegy, hanem egy kulcs is, és sokkal többet jelent nekem, mint amennyi pénzt kiadtam érte.

Tíz perc, és indul a vonat, tehát jobb lesz, ha felszállok. Odakint még mindig a sötét uralkodik, az égbolt azonban már néhány árnyalattal kivilágosodott. Hajnalodik. Ekkor még egy átlagos nap is mágikusnak tűnik, most pedig az egzotikus tompakék égbolt még mámorosabbá teszi a környezetet.

A nagy nap, a nagy találkozó. Nem is sejtem, mire vállalkoztam, és mi vár még rám. Egyelőre azonban csak a vonat. Megkeresem a vágányt, amelyről indulni fog.

Kabinos vagon híján kénytelen vagyok a többi ember közé beülni. Talán csak most, hogy már itt ülök, tudatosul bennem, mi is történik. Ami miatt napokkal, hetekkel ezelőtt sírtam, ami az idegeimet tépte, most elérkezett. Azóta változtam. Vesztettem dolgokat, de ugyanakkor tanultam is. A tanulság néha azonban igen drága, és csak veszteség árán érhető el.

Elindultunk, már nincs kiszállás. Elkezdődött. Több éves igaz barátságok léphetnek szintet.
A vonat gyorsul, majd kiér a városból. Szebbnél-szebb tájak mellett halad el, a hajnali homály pedig mindegyiket egy csipetnyi mágiával fűszerezi meg. Mintha mindegyiknek helynek, területnek egy külön története lenne, egy saját kis varázslatos meséje – mint ahogy nekem is van. Vajon a többi embernek? Talán nem is vagyon önző. Hmm.

A hajnal megnyugtat: a félhomályból fényesség lesz. Én pedig eddig a sötétben bujkáltam. Bő háromnegyed óra után a nap első sugarai áttörik magukat az éj pajzsán, megtörve ezzel a varázst. Reggel van. Reggel iskolába szoktam menni, akkor kezdődik a túlélés. Most azonban látom a napfelkeltét. Milyen gyönyörű... Egy távoli apró izzó pötty narancssárgás selymes árnyalatot sugároz át a tájaknak, az égbolt színeivel pedig olyan művészi játékot űz, melyre egyetlen festő sem lenne képes. Úgy érzem, boldog vagyok. Ez az a pillanat, ezt kell megragadni. Ez már nem fog elmaradni, történjék akármi is a mai nap.

Egy órával később már közel járok ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom, és ahol Léna már minden bizonnyal vár rám. Átmeneti nyugodtságom elmúlik, és ismét izgatottá válok.

A vonat fékez, én pedig már az ajtóban állok. Amíg egyik kezemmel kapaszkodok, addig másikat az arcom elé rakom, és a tenyeremre rajzolt pillangóra nézek. Mintha csak úgy ontaná magából a pozitív energiát. Ökölbe szorítom a kezem, mellkasomhoz nyomom, szemem lehunyom, és egy jó mély levegőt veszek. Majd kinyitom, és a vonat épp ebben a pillanatban meg is áll. Az ajtóhoz nyúlok, és egy jó erős mozdulattal odébb rántom azt. Egyenesen mögötte – alig hat-hét méterre –pedig ott áll Léna. Egy sötétes szoknyát visel, valamint egy színes pulóvert, alatta egy fehér pólóval. Hosszú, szőkésbarna haját hátul hordja befonva.

Alig tudom elhinni. Több éve ismerem őt, vannak közös emlékeink, közös hülyeségeink, közös pillanataink, titkaink... És most látom őt először. Mintha egy ismeretlen lenne, holott ő a legjobb barátom.

Lelépek a peronra, és csodálva nézem még egy darabig – ő azonban észre sem vesz engem. Elkezdek közeledni felé. Amikorra már csaknem előtte vagyok, látom az arcán, ahogy folyamatosan, mint egy lassított felvétel fogja fel, hogy akit lát, az én vagyok. Szeme felcsillan, szája pedig mosolyra görbül.

– Szia! – köszönök neki egy őszinte vigyorral az arcomon.

– Ohh, Regi... – nyögi ki nevem, majd teljes erőből átkarol. Talán még a húgom, Alexa volt az utolsó ember aki apámon kívül megölelt. Mennyi ideje vártam erre... Egy őszinte kifejezés, egy cseppnyi szeretet. Hamarosan egy értetlen ösztönből fakadóan én is átölelem őt.

Nagyjából fél perc után elenged, majd arról áradozunk egymásnak, milyen hihetetlen ez, ő pedig a külsőmet kezdi dicsérni, amit én csak piruló arccal hallgatok végig szerény csendben.

Ezek után elmagyarázza a további útvonalat: átsétálunk a buszmegállóba, onnan pedig busszal megyünk a parkba, melynek végében fognak várni minket a többiek.

Bő fél óra elteltével már meg is érkezünk a parkba. Görbe, kövekkel kirakott út vezet végig a zöld környezeten, jobb oldalt folyó csordogál. Szép és barátságos környezet.

Lénával önfeledtem végigbeszélgetjük az utat, miközben sétálunk. Emelkedett érzés kap el: itt nincsenek osztálytársak, álarcbarátok, rosszakarók. Itt önmagam vagyok, az igaz barátaim az igazi énem várják tőlem. Nincs szerep, nincs társadalom, csak szabadság, szárnyalás, és pillangók.

Hamarosan el is érünk a park végébe. Több ember is van itt, első ránézésre nem találom a többieket. Léna azt javasolja, vágjuk át magunkat a tömegen, és így is teszünk: átpréseljük magunkat a viszonylag vékony emberfalon.

Viola, Dani Zsombor és Márk. Nekünk háttal álldogálnak, egy fával szemben. Érzem, ahogyan ezt a pillanatképet az agyam örökre feljegyezte. A kövekkel kirakott tér szélén állnak, mögöttük néhány szétszórtan elhelyezkedő fa, azok hátterében pedig egy hatalmas szökőkút díszeleg.

Jó darabig csak állunk, majd Viola egy visszafojthatatlan őszinte mosollyal az arcán megindul, én pedig néhány lépéssel mögötte követem őt. Nehezen ülnek ki az érzelmek az arcomra, de remélem ezúttal látszódik, amit érzek.

Közeledünk hozzájuk, ők pedig hamarosan észreveszik ezt. Először Márk fordul meg. Arcára derű ül ki, és ránk bámul. Nem szól egy szót sem, a többiek ezek után maguktól is hátra fordulnak. Arcuk ragyog, amint fel és megismernek minket. Nekik is kell némi idő, mire felfogják, hogy ez nem álom, és ezek most mi vagyunk, élőben. Ismeretlennek tűnnek, de mégis, ők a legjobb barátaim. Köszöntések, és boldog nevetések, kacajok sora hallatszik. Elragad a pillanat sodrása, minden mámorban úszik. A boldogság veszi át a főszerepet, és megszűnik a külvilág. Csak mi vagyunk, és csak a most, nem tud érdekelni a többi ember. Pedig sokan vannak. De én el vagyok foglalva a barátaimmal.

Repül a nap és száll az idő, én pedig elengedem magam, hogy vele szárnyaljak. A mámoros érzés egész napra megmarad, minden, és mindenki ragyog – talán még én is.

Délben ebédelünk, sétálgatunk a parkban, lábat lógatunk a szökőkútba, szórakozunk, nevetünk, élünk. És csak most látjuk egymást először...

Szerencsére Márk elhozta a fényképezőgépét, így vizuálisan is meg tudjuk örökíteni ezeket a pillanatokat. Igazán azonban csak a szívünkben fognak megmaradni – most viszont nem akarok arra gondolni, mi lesz később, vagy mi volt korábban... Itt és most akarok lenni, élni, a barátaimmal. És szárnyalok. Mennyire jó itt... Sosem hittem volna, hogy valamikor elérkezik egy ilyen nap. Önmagam vagyok, őszinte, életvidám, és szeretettel teli.

Suhan az idő, én pedig lazán a hátán kapaszkodva szárnyalok, és élvezem a kilátást... Azonban hamarosan eljön az pillanat, amikor hazafelé kell venni az irányt.

– Hat óra van. Azt hiszem, most már tényleg ideje menni – szólal meg Léna.

– Szökjünk meg otthonról, és maradjunk itt örökre! Legyünk hajléktalanok ebben a parkban! – szólal fel Zsombor, mire nevetni kezdünk rajta.

– Talán jobb lenne. De nem lehet. Az viszont biztos, hogy nem ez volt az utolsó ilyen nap – reagálja biztatóan Viola.

– Jó, csak... Olyan lehangoló lesz másnap leülni a gép elé és megint chaten beszélgetni – válaszol rá Dani, majd mindenki egy nagyot sóhajt.

– Ohh, majd elfelejtettem... – kezdi Viola. – Mielőtt mennétek. Itt egy kis apróság tőlem – mondja, majd a táskájából apró kis szatyrokat húz elő, és mindegyikünknek ad egyet-egyet.

– Jajj, igazán nem kellett volna! – kiált fel Léna. Viola mindegyikünknek apró ajándékokat vett.

– Ez kedves! – szólal fel Márk. – De én nem készültem semmivel – teszi hozzá.

– Nem baj. Nem is várom viszont – reagál rá Viola. A kíváncsiság hajt, és én is kinyitom a szatyorkát: egy nyaklánc van benne. Egy egyszerű vastag fonal, amelyre egy üveges színű, vörös pillangó van felfűzve... Honnan tudhatta?

– Miért pont pillangó? – szegezem neki a kérdést.

– Csak. Úgy gondoltam, hogy tetszeni fog neked – mondja.

– Jól gondoltad!

Végül örömtől könnyes szemekkel megtörténik az előre megírt búcsú, elköszönünk egymástól. Kár, hogy vége, de nem szomorít el, mert megtörtént, és nem maradt el egy pillanat sem. Mert alkottam, szárnyaltam, és éltem – nem pedig túléltem. Ezekért a pillanatokért azonban megérte minden szenvedéssel töltött év.

Lénával felülünk a buszra, és elindulunk a pályaudvar felé. Észreveszi, hogy valahol az erdőben egy parányit megvágtam a karomat valamivel, és rá akar ragasztani egy ragtapaszt. Én nagyban tiltakozom ellene, mire ő végül poénból a másik karomra rakja, majd egy filctollal ráírja a nevem, s felé egy szívecskét, alá pedig egy mosolygós arcot rajzol.

– Hát... Akkor minden jót. Örülök, hogy eljöttél. Hihetetlen volt! – köszön el tőlem a pályaudvaron.

– Az... Álomszerű. Minden jót, szia! – búcsúzok el tőle, majd felszállok a vonatra. Ismét nem találok kabinos szerelvényt, a többi ember közé kell beülnöm.

Micsoda nap volt... Még benne élek, még nem is fogom fel igazán. Szárnyalok. Élek. Boldog vagyok. Mosolygok. A vonaton. A többi ember biztos hülyének néz... Ez kellemetlen. De nem érdekel, mert boldog vagyok. Leszedem a karomról a ragtapaszt, amit Léna nyomott oda, majd egy óvatos mozdulattal a táskám elejére rakom. Következő lépésként a Violától kapott nyakláncot helyezem nyakamba. Miután mindezzel megvagyok, lazán, kényelemesen elhelyezkedem, majd a tájat bámulom... Egészen addig, amíg be nem esteledik, a nap eltűnik a horizont mögött, a vonat pedig befut az állomásra. Apám már kocsival vár rám. Beszállok, és elindulunk hazafelé.

– Na, milyen volt? – teszi fel első kérdésként apán.

– Jó – felelem euforikus mosollyal az arcomon.

Elérkezik a vasárnap. Az ágyban fetrengve ébredés után azon gondolkodom, vajon csak álmodtam? Végül arra jutok, nem. Csak éltem az álmaim.

A délelőttöt a többiekkel való beszélgetéssel, valamint a tegnap készült képek nézegetésével töltöm. Délutánra az euforikus érzés lassan, nagyon lassan, de mégis múlni kezd. Ó, Istenem... Miért nem lehet minden nap ilyen? Holnapra kell tanulnom, és ezzel együtt visszatérnem a mindennapokba. Kezdődik a hajsza, a túlélés. A megújulás ennyi volt. Magamat határolom be olyan korlátokkal, amiket nem bírok áttörni. De nem is kell, hisz átlépem őket: holnap ugyanúgy öltözöm fel, mint tegnap. Az erő megérkezett, és nem fogom elpazarolni.

Fel sem fogom, mekkora érték, és nem bírom ki könnyek nélkül. A fizika könyv felett zokogni kezdek. Örömkönnyek, nem törlöm le őket. Hagyom, hogy végiggördüljenek kacskaringós útjaikon az arcomon, és megadom nekik a szabadságot, hogy akkor pottyanjanak le, amikor csak kedvük tartja. Sírok, és közben mosolygok. Készülök a holnapra...

Hétfő reggelre virrad: a mámor köddé vált, az eufória elillant, ez is csak egy átlagos hétköznap az iskolában. Ha a szombati napra gondolok vissza, melegséget áraszt a szívemben. Ma ugyanabban az öltözékben vagyok, mint akkor, ezúttal viszont be kell töltenem a szerepem, és meg kell felelnem.

Félúton a terem felé összefutok Hannával, aki erősen rácsodálkozik a külsőmre. Igaz dicsér, de valami azt súgja, legbelül nem nézi jó szemmel a változást.

Amint beérek a terembe, szembesülök a többiekkel is. A lányok röhögcsélnek: rajtuk műszempilla, rózsaszín körömlakk, feszülős cicagatya és miegymás van... Nem tetszem nekik. Főleg így, hogy próbálok elrugaszkodni. Eddig úgy szoktak meg, amilyen voltam. Most ki akarok törni az elnyomásból, és ezt észre is vették. A fiúk sivár normálisabb rétege észrevételem szerint jó szemmel tekint rám – természetesen ezt szavakkal nem fejezik ki. A másik részük pedig... Épp ellenkezőleg, csakúgy mint a lányok többsége.

Vissza régi kerékvágásba. Mindent darabokra próbálnak zúzni. Mindent, amit az elmúlt napokban szereztem és alkottam. Az örömöt, a kedves dolgokat, a szeretetet, mind szilánkos darabokra próbálják aprítani – de szilánkokkal még megvághatják magukat.

Mindez azonban csak próbálkozás. Azt hiszem, erről beszélt a biológia tanár: edzett vagyok. Van célom. Értelmet nyert az életem, a pillanat erőt adott nekem. Még ha zuhanórepülésben is, de szárnyalok. Szárnyalok a többi szép pillanat felé, melyekért most is, ebben a pillanatban is küzdök, túlélek.

De nincs mit tenni, nagyon erősek, és elméletem beigazolódik: ez a változás csak újabb falatot adott nekik, amin csámcsoghatnak. Rossz energiák vesznek körbe – akármennyire is edzett vagyok, csalódást okoz. Mit is vártam tőlük... Tudtam előre, hogy ez lesz. Talán egy napig éltem igazán – de addig megérte.

Irodalom óra a következő: a jobbomon Anna ül, a balomon pedig Martin foglal helyet. Csakúgy mint a néhánnyal ezelőtti órán, most is egy szomorúbb, veszteségről szóló verset elemzünk. Nekem személy szerint ez nem szimpatikus annyira, de azért odafigyelek az órára – egészen addig, amíg Martin ki nem billent:

– A testvéredre gondolsz? – teszi fel ismét, ugyanazt a kérdést. Ennyire hülye volna?

– Tudod, a múlt héten is... – kezdeném mondandóm, de még szinte ki se nyitottam a számat, a jobb oldalról egy erélyes hang vág közbe:

– Anyádra gondol – szól oda Anna. Martin erre nem mond semmit, csak nyel egyet, és visszafordul előre.

Péntek délután fáradtan hazaérve az első dolgom, hogy levetem magam az ágyra. Szörnyű hét volt ez: minden egyes pillanatot azzal a tudattal kellett túlélnem, hogy nemrég teljesen más voltam, és mennyivel is jobb volt az... Viszont megtanultam, hogy akármennyit is szenvedek most, mind csak azért van, hogy később újra szárnyalni tudjak.

Valami hiányzik. Zaklatott vagyok, nem találom a helyem. Elmaradt pillanatok, és elszalasztott lehetőségek... Kavarog az elmém. „Önzőség, szeretet, barátok”: ezek a szavak futkosnak fejemben.

Tudom mit kell tennem. A szobám sarkába hajigált papírok közt turkálok... Meg is van. Ben, az ismeretlen férfi neve és az ő telefonszáma. Nem tudom mibe vágok bele... De ha bármi köze van a testvéremhez, már megéri. Ideje érte is tenni valamit. Ha tényleg él még, bele sem merek gondolni, miken ment keresztül az öt év alatt. Nem is fogható ahhoz, ami velem történt. Épp eleget foglalkoztam magammal, ideje másokért is tenni. Olyanokért, akik megérdemlik, és a testvéremnél jobban senki sem érdemli meg ezen a világon, hogy vele foglalkozzak. Itt az idő, hogy más is szárnyalhasson.

Nem habozok tovább: szívem egyre szaporábban ver, és arcom már csaknem verejtékezik, ahogyan a telefonomba bepötyögöm a számokat.

– Helló Regi! Vártam már a hívásod. Azt hittem tényleg hidegen hagy – szól bele telefonba egy érces férfi hang, aki minden bizonnyal Ben. A nevemen szólított. Egy pillanatra összerezzenek és megijedek, átfut az agyamon, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Ha egy blogbejegyzés alapján arra rá tudott jönni, hogy merre szoktam hazajönni, egy telefonszám gyerekjáték lehetett neki, valószínűleg már réges-rég tudja a számom.

– Üdv. Eredetileg nem is érdekelt volna... De változott néhány dolog – mondom.

– Mi történt?

– Nem érdekes. Lényeg, hogy érdekel. Mielőtt belekezdene a részletekbe, két dolgot szeretnék kérni. Magyarázza el, mi ez az egész, mi köze van a húgomhoz, és miért kellek pont én!?

– Először is... Tegezhetsz. Nos, annyi köze van a húgodhoz, hogy ez pontosan róla szól. És a többiekről, akik még ott vannak a táborban. Azért választottunk téged, mert kevesen vagyunk. Csak három ügynök van összesen a tábor és az országunk közt. Nem elég ahhoz, hogy kijátsszuk a tábor védelmét, és ki tudjunk szöktetni onnan mindenkit. Elméletben már minden megvan, csak kevesen vagyunk. Ezért olyan emberek után kutatunk, akik hajlandóak felvállalni ezt a küldetést és a vele járó kockázatot, hogy kihozzák onnan szeretteiket.

– De én csak egy tizenhat éves lány vagyok. Nincs semmi ilyen képességem és nem értek ilyesmihez!

– Nem is kell. Vagyis, amennyire igen, annyira értesz. A korod pedig nem számít egyáltalán. A tizenhat remek. Friss vagy. Fiatal. Erős. A nemed pedig végképp mindegy.

– Hány napos lenne ez a küldetés? – kérdezem néhány pillanatnyi szünet után.

– Egy éjszaka alatt történne minden. A következő délután már innen néznék a naplementét, az újságok pedig mind rólunk fognak cikkezni. Persze csak az lesz hős, aki akarja. Az anonimitás jogával mindenki élhet. Ha sztárokat keresnénk akkor másokat kerestünk volna fel.

– Értem. Mik azok a kockázatok, amiket említettél?

– Ez nem egyszerű feladat. Minden ki van tervelve részletesen és mérnöki pontossággal, de ennek ellenére történhetnek véletlenek – magyarázza. Elég sok fajta véletlen következhet be, csaknem végtelen számú ismeretlen incidens... De nem érdekel. A testvérem sorsa forog kockán, és hihető, amit mond. Viszont még mindig nem bízok benne teljesen. Éjjel utazni egy másik országba egy csapat ismeretlen emberrel... Ez több, mint hülyeség. Viszek valamilyen fegyvert, és majd megkérem ott őket helyben, hogy mutassanak valami bizonyítékot, hogy ez az egész tényleg az, aminek látszik.

– Szóval? – kérdez vissza Ben, miután észleli a rövid némaságot.

– Benne vagyok – felelem bizonytalanul.

– Vasárnap délután négy órakor a vasútállomás előtt – közli nyersen.

– Hogy mi?! Most vasárnap!?

– Igen. Ami azt illeti, késtél egy kicsit. Nem sok híja volt, hogy nem találtunk mást a feladatra. Már csak egyetlen egy embernek kell visszaigazolnia, hogy jön-e.

Megrémiszt ez a korai kezdés – főleg amiatt, hogy nem tudom, hogyan menjek el itthonról. Apám engedékenységében bízom: miután látta, hogy a múltkori találkozót is túléltem, így remélem könnyen elenged, ha mondom neki, hogy egy barátomnál szeretnék aludni.

– Ha gond, akkor még mindig vissza lehet mondani – töri meg ismét a csendet Ben.

– Nem, nem gond. Vállalom.

– Rendben. Készülj fel. Legyél kipihent, aktív és energikus. A részleteket ott helyben beszéljük meg. Ne feledd. Négy óra, vasútállomás előtt, vasárnap. Meg fogsz minket találni, hidd el!

– Rendben, értem. Viszlát, és... Köszönöm a lehetőséget!

– Én köszönöm a segítséget. Minden jót, szia! – búcsúzik, majd lerakja a telefont.

Bolond vagyok, szerintem ezt nem gondoltam át. Hackerek, küldetés, átszökni hajnalban egy másik országba, fogolytábor... És a testvérem. Lehet nem gondoltam át, de érte megteszem. Mióta a támadás megtörtént, csak magamra figyelek. Pedig más is megérdemelné...

Amint apám hazaér, lerohanom, s csodák csodájára: elenged. Bizonytalan ezúttal is, de lényeg a lényeg, hogy kimenőm van vasárnapra. Meg fogom csinálni. A pillangó elhagyja bábját.

A szombati napot gyakorlatilag végiggörcsölöm. Tanulás szóba sem jöhet, inkább az interneten töltöm időmet, és Violáékkal beszélgetek. Még nekik sem árulom el, mire készülök.

A nap többi részében jellegtelen, átlagos dolgokat csinálok: takarítok, zenét hallgatok, miegymás. Elütöm az időt. Jó hangulatom lesz, mert jó érzés ilyen apró dolgokkal foglalkozni, holott ugyanakkor lélekben már a holnapra hangolódom – de nem csak lélekben: amikor apám nincs a házban, megkeresem a legélesebb késünket, és elteszem a táskámba. Ugyanaz a táska, mint amelyikkel a találkozóra is mentem, a ragtapasz pedig még mindig ott díszeleg az elején. Pont jó lesz. Rendben, ez készen áll a holnapra, már csak magamat kell felkészíteni. Lefürdök, majd a megszokottnál hamarabb ágyba bújok, és próbálom álomba ringatni önmagam. Fontos, hogy holnapra kellőképpen kipihent legyek.

Amilyen gyorsan eltelt ez a szombat, olyan gyorsan merülök mély álomba, és ébredek fel vasárnap reggelén, majd pedig vergődöm át magam a nap felén. Még egyszer átnézem, hogy megvan-e minden szükséges felszerelés a táskámban, majd úgy vélem, készen állok. Már csak egy valami van hátra: az öltözködés. Úgy gondolom, jobb lenne, ha a húgom az új stílusommal látna... Meg persze a küldetésben résztvevő társaimat tekintve is fontos a jó benyomás.

Magamra húzom tehát a szürkéskék nadrágot, a piros-fehér kockás inget – a kardigánnál azonban megállok. Már épp bújtatnám bele karomat, amikor megpillantom a szobainason díszelgő fekete bőrdzsekit. Ez kell ide! Nem is pazarlom az időt a mérlegeléssel, engedek a csábításnak és felveszem. Meglepően jól áll rajtam – ha valami, akkor ez biztosan nem vall rám. Valami azt súgja, a küldetés során jobb lesz, ha nem adom az álarc-önmagam, hanem az leszek, aki lenni szeretnék. Én pedig egy hős akarok lenni, Alexa szemében. Ez a ruha pedig hangulatát tekintve remekül passzol ehhez.

Amint elhagyom a házat, nagyjából tíz perc elteltével már oda is érek a megbeszélt helyre. Már csaknem teljesen körbejártam a vasútállomás környékét, amikor végre megpillantok egy nagydarab, széles furgont, melyet néhány ember áll körbe – egészen pontosan kilenc ember. Esélyesnek tartom, hogy ők azok akik rám várnak, s mire közelebb érek a sejtésem be is igazolódik: megpillantom Ben megviselt arcát és bárgyú tekintetét.

– Sziasztok! – köszönök. Nem tudom, mire fel ez a közvetlenség, viszont olyan barátságosnak tűnnek ezek az emberek. Nem csoda, bizonyára nekik is van odaát valakijük, akit mindennél jobban szeretnek, és aki miatt elvállalták ezt az akciót.

Többnyire vegyes kinézetű arcokat látok: van aki egy hajléktalanra emlékeztet, valaki még nálam is fiatalabb – például egy fiú aki alig lehet tizennégy éves –, és akad jól szituált úriember is.

Csaknem legutoljára veszek észre egy valakit: Anna, a sötét stílusú lány az osztályból. Vajon ezért viselkedett velem olyan különösen az elmúlt néhány hétben? Már semmin sem lepődök meg.

Végül miután mindannyian köszöntöttük egymást, beszállunk heten a furgon hátuljába, a három vezéregyéniség – Ben, a hacker, meg egy másik kettős ügynök – pedig előre ülnek.

Az utazás nagy része alatt a többiekkel ismerkedek. A nagy beszélgetések közepette el is felejtem az én kis tervemet: nem volt kérdezősködés, és a kést sem használtam. Kicsit naiv voltam, bíztam a megérzéseimben.

Most azonban érdekes dolgokat tudok meg itt hátul: a tizennégy éves fiú például a szüleit készül kiszabadítani, és az árvaházból szökött meg az akció miatt. Itt szembesülök csak igazán a saját sorsommal... Most viszont nem foglalkozhatok magammal, arra volt épp elég idő. Alig néhány óra és öt év után újra láthatom a húgom.

Mire kiérünk a városból, a Nap már alámerülni készül, a furgon ablakain azonban csak a vöröses fény szűrődik be. Hátul intenzíven folynak a beszélgetések, a sztorizgatások, szópárbajok, elől pedig a tervet vitatják a precízebbnél is precízebbre. Nemsokára a határon is átmegyünk. Mindenkinek van ott valakije, aki fontos. Mindenki áldozatot hozott. És már nincs kiszállás. Beléptünk abba az országba, amely öt éve megtámadott minket, és elvette a szeretteinket.

Ben azt mondta, hogy elég közel van a fogolytábor a határhoz, és ez igaz is, hiszen csak egy fél órát utazunk a belépés után.

A furgon leparkol, mi pedig a hátulján kiszállunk belőle. Azt mondták, nem kell semmi különleges ruha, mert akkor még feltűnőbbek leszünk – úgy fognak kezelni minket, mint foglyokat. Ben és a haverja lesznek a kísérőink, ők beöltöznek az itteni egyenruhájukba – hiszen kettős ügynökök –, a hacker pedig a kocsiból asszisztál, és tartja velünk a kapcsolatot.

Megkerüljük a furgont, és szembesülünk az épülettel. Már csaknem éjszaka van, de még nincsen teljes sötétség, így valamennyire még halványan látszódik a létesítmény. Két épületből áll: kettő hatalmas nagy kocka, szögesdrótokkal körbeölelve. Az egyik jelentősen újabb és modernebb kinézetű, mint a másik. Friss rajta a festék, több az ablak, és sokkal jobb állapotnak is örvendhet, míg a vele szemben lévő kopott, penészzöld színű és régies. A kettőt egy üvegfalú folyosó köti össze, mely nagyjából húsz-harminc méterre van a föld felett.

Őrök csupán szétszórva járkálnak az épület körül, valamint az ajtókban áll kettő-kettő.

A terv szerint a régi épületbe kell behatolnunk először – ott lesznek a foglyok. Azután átjövünk a folyosón, és a modernebb épületből szökünk meg, majd egyenesen a közelben lévő garázs felé rohanunk: ott áll néhány furgon, amelybe befér az ötven-hatvan fogoly. Tiszta a terv. Nagyon precíz és pontos munkára lesz szükségünk, ha azt akarjuk, hogy sikerrel járjon az akció. Természetesen bennem van egy bizonyos izgalom, mint a legtöbbekben, de érzem, hogy meg tudom csinálni. Bénáztam már épp eleget eddig, és most még annyira sem félek, mint akkor. Elszánt vagyok, eltökélt, és ezáltal bátor is. Egy nemes célért küzdök. Itt az idő – és ezt a többiek is így gondolják.

Lassú léptekkel elkezdünk haladni a lepusztultabb épület felé, majd végül a leghátulján megyünk be, egy parányi ajtón. Az őrök egy szót sem szóltak, Ben bemutatott nekik néhány iratot és szó nélkül átengedtek minket. Nyilván nincsenek felkészülve ilyesmi akciókra.

Odabent egy sötét folyosó tárul elénk: a plafonon lámpák világítanak, mégsem adnak semennyi fényt sem. A padlón zöldes folyadékban lépkedünk, mely felülről csöpög le néhány lyukon keresztül. Nyomasztó környezet. A folyosó végén egy nagyobb, fémből készült, masszív ajtó áll, azonban mégsem itt megyünk be – közvetlen mögötte vannak a foglyok. Öt éve nem voltam ilyen közel a testvéremhez... Azonban rögtön itt berontani túl feltűnő lenne. Helyette inkább a jobbra lévő kicsi ajtón folytatjuk utunkat.

Emögött egy még frusztrálóbb és még sötétebb hely fogad minket. Alig két-három méter hosszú szoba, melynek végén egy kanyargó lépcső terpeszkedik. Ben és a haverja elővesz egy lámpát, és azzal világítják be a helyiséget. A falak jobb állapotban vannak, mint az előző helyen, és a padló sem nedves. Szótlanul, teljes néma csendben és lehajtott fejjel kullogunk végig – ahogyan eddig.

Elindulunk felfele a fém lépcsőn, és már nagyjából a felénél tartunk, amikor kopogásokra leszünk figyelmesek. Csaknem mindnyájan egyszerre eszmélünk fel, és merevedünk le néma szobrokká. Egy kemény lábbeli veri kegyetlenül a felettünk lévő fém padlót.

Ben hátranéz, és ránk kacsint, majd megyünk tovább. Az ismeretlen továbbra is erélyesen lépked, a hang erősödik: egyre közelebb és közelebb ér. Már épp a lépcső legvégén járunk, és csaknem fent vagyunk a következő szinten, amikor egy pillanat alatt megfagy minden mozdulat. A lépcső tetején szembe találjuk magunkat a hangoskodó ismeretlennel: egy őr az, pont ahogy arra számtani lehetett.

– Mit keresnek itt maguk? – kérdezi Benre és a haverjára nézve, majd az előbbi iratokat mutat fel. Egy darabig szemléli őket, majd Ben hirtelen összehajtja és elrakja, holott az őr be sem fejezte az olvasást. Következőnek arra kérdez rá, hogy mi kik vagyunk.

– Foglyok. Jönnek vissza a sétából – feleli Ben. A férfi ezután hunyorít, száját húzza, majd elnyújtott léptekkel közénk áll, és alaposan szemügyre vesz minket. Ezután ismét Benre néz, és megint az iratokat kéri, ő pedig csaknem teljesen az arcába tolja azokat.

Az őr zavarodottan pislog, majd megpróbál hátrébb hajolni. A következő pillanatban azonban halántékára hátulról egy ököl sújt csapást – egy harminc év körüli férfi ütötte meg közölünk, aki közvetlen mögötte állt. Az őrnek még ideje sincs felszisszenni, hisz Ben egy szempillantás alatt az arcára szorít egy fehér rongyot, melytől az áldozat néhány pillanaton belül hangtalanul elterül a földön.

– Itt hagyjuk – mondja suttogva Ben. A társa ellenszenvesen fejét csóválja és egy csúnya nézést ereszt rá, de erre ő szabályosan rá sem hederít, csak vezet minket tovább.

Egy folyósra érünk ki. Lényegesen világosabb van, hatalmas reflektorok és fényszórók világítanak felülről – a plafon csaknem tíz-tizenkét méterrel felettünk van. Az épület kintről viszont nagyobbnak tűnik, minden bizonnyal felettünk még lehet egy szint.

A folyosót lyukacsos fémlemezek alkotják, jobbra fal veszi körbe mindkét irányból, melyen irodákba vezető fa ajtók sorakoznak, balra fordulva pedig látom, ahogyan egy karzattá alakul a folyosó. Valószínűleg egy nagyobb, nyitott tér lehet ott. Ben pont arra is fordul, és csaknem lábujjhegyen lépkedve sétálni kezd.

Kiérünk a nagyobb terem kezdetéig... Itt vannak a foglyok, alattunk, balra. Ez egy átmeneti hely, itt tartózkodnak a vacsora után, míg elő nem készítik nekik az alvó helyiséget. Nem véletlen jöttünk ilyenkor: pontosan ki volt számolva, hogy mikor lesznek itt, ilyenkor a legkönnyebb a szöktetés.

Egy pillanat sem kell, máris egyből kiszúrom a hatvan-hetven fős tömegből a húgom. Csak a feje búbját látom, és egy srég nézetből a testét, de máris tudom, hogy ő az. Öt év után először pillantok rá... Hihetetlen, és egyben csodálatos.

– Nem lehet. Először az irodákhoz kell mennünk! – állítja meg Bent a társa.

– Pszt Csend már! – szidja le Ben, majd ismét nekiindul balra, de a haverja megragadja ruháját és nem engedi elmenni.

– Bolond vagy!

– Figyelj, ha akarsz, menj vissza. Gyáva vagy, pont. Lényeg, hogy fogd be a szádat! – reagál erélyesen.

– Meg akarod öletni magad te bolond?!

– Nem hallod hogy kuss!? Leszúrlak ha nem fogod be. Menj haza, vagy amit akarsz... De a küldetést ne rontsd el!

– Mi ez a hangzavar!? – érkezik egy durva hang lentről, a szobából, ahonnan jöttünk.

– Te senkiházi!!! – csaknem ordítja Ben.

– Francba! – kiált fel a társa, majd szélsebesen leszáguld a lépcsőn, miközben hegyes, csillogó tőrt ránt elő az egyenruhája alól.

– Mi folyik itt?! Mi a... – szólal meg a tolakodó lenti ismeretlen: meglátta az elkábított és sebzett őrt. Hallani lehet, ahogy a nemrég lefelé száguldó férfi átszúrja a kardot az újonnan érkezett őr testén. Sajnos lassú volt: a falakon villódzó piros fények jelennek meg, és ezzel egy időben a sziréna is gyötrelmes sipákolásba kezd.

Alig pár másodperccel később a redőnyök egyszerre lehúzódnak, félhomályt borítva ezzel az egész épületre. Csak zavartan állunk egy helyben és kapkodjuk a fejünket össze-vissza. Ezt el sem hiszem. A célvonal előtt... Istenem... Milyen naiv voltam. Felraktam az életemet erre a küldetésre. Most pedig... Megszökni? Feladni? Egy lépésre van a testvérem a szabadságtól. Egy lépésre vagyok tőle. Ő pedig csak ott üldögél lent, és néz ki a fejéből, miközben teljesen tehetetlen.

Eljöttem ide. Csaknem megszöktem otthonról. Nem fogom feladni, ha már eddig eljutottam. Alkotok. Ránézek a tenyeremre rajzolt pillangóra, majd pedig le, egyenesen Alexa feje búbjára. Most másnak is szárnyalnia kell.

A jobbra lévő ajtókon fegyveres őrök özönlenek ki. Rohanni kezdek. Nem nézek hátra, nem érdekel a többiek reakciója. Csak futok egyenesen, egészen a karzat végéig. Itt – nem sokkal a sarok előtt – egy hatalmas zászló lóg le, mely az alsó szint padlóját nyaldossa. Táskámat lerántom hátamról, és miközben lábaim kapkodom, két kézzel a táskában turkálok. Nem látok semmit, a környezet elmosódik. Fogalmam sincs mi történik mögöttem, de káosz van, ezt érzem. Csak a szirénák visítását hallom, a vörös fény pedig időnként szemembe villan.

Megvan amit kerestem, és már közeledem is a zászlóhoz. Ledobom táskámat, két kézzel megmarkolom a kést, majd kiugrok a korláton, karjaimat előre lendítve. A kés mélyen beleszúródik a zászló vastag anyagába, én pedig elkezdek lefelé csúszni közepénél kettéhasítva az otromba zászlót. Az adrenalin fokozatosan felszökik a testemben, a szívem a torkomban dobog, egyre vadabbul. Két kézzel kapaszkodom a késbe, lábaimmal pedig kalimpálok, és egyensúlyozok.

A kés szakítja a zászlót, amint én egyre lejjebb és lejjebb érek. Már közel vagyok, alig egy méter. Bal kezemmel lazítok a szorításon, majd teljesen elengedem vele a kést, miközben a jobbal egy erős, határozott mozdulattal kirántom a zászlóból. Földet érek, és talpra esek, terpeszállásba, még csak meg sem rezdülök. A talajt bámulom, a többiek, akik itt vannak pedig engem. Felemelem tekintetem. Rám néznek. Csodálnak. Nagy, ártatlan szemekkel, néhányan pedig tátott szájjal. Alig veszem észre... Itt áll, teljesen mozdulatlanul, néhány méterre előttem. A szemembe néz, majd én is az övébe. Eddigi haragos, tágra nyílt tekintetem elérzékenyül, büszke testtartásomból azonban nem engedek. Istenem... Mennyire gyönyörű.

Elvarázsol, ahogy folyamatosan bámulom. Öt év után ismét látom. Tizenhárom éves. Rengeteget változott. Arca megviselt, és piszkos... Mégis, milyen szép.

Egy percre megszűnik minden. Csak mi ketten vagyunk a világon. Villognak a vörös fények, szólnak a szirénák, kiabálnak az őrök, de mi együtt vagyunk.

– Alexa – nyögöm ki halkan, elérzékenyült hangon. Legutóbb amikor látott a padlón ültem, öklendeztem, és szenvedtem a fájdalomtól. Most pedig öt év után berontok ide, lecsúszok a magasból egy zászlót széthasítva, és megérkezek elé csillogó bőrkabátban és egy késsel a kezemben. Ő nem szól hozzám egy szót sem, viszont alig, hogy kimondom a nevét, elkezd felém rohanni, útközben könnyeket potyogtatva. Ahogy már csaknem ideér elém, elejtem a kést, és átölelem úgy, mint még soha senkit. Szorítom erősen. Ő már az enyém, újra, és örökké.

– Regi... Te vagy az? – szól hozzám halkan, miközben fejét keblemre hajtja.

– Igen kicsim, én vagyok – suttogom elcsukló hangon. Szemeimet összeszorítom, fejét pedig még jobban magamhoz szorítom. Zokog... Örömkönnyek.

– Vége van Alexa! – mondom neki, majd engedek a szorításon. Örökké ölelném és szeretgetném, ha lehetne. De most nem lehet. Felemelem fejem, majd körbenézek, végigmérem a többi ember arcát. Nagyjából ötvenen vannak, ahogy azt Ben mondta.

– Vége van! – mondom nekik büszkeségtől dagadó hanggal. Mosolyognak. Engem bámulnak, meredten egy helyben. Csodálnak. Szemükben felcsillan a remény, a szabadság szikrája, a győzelem, és a megváltás elegye.

– Gyerünk emberek! Nyomás! – kiabálja Ben, aki a karzaton fut végig, mögötte még néhány vállalkozóval, akiket pedig az őrök üldöznek valamennyivel odébb. – Regina, te tekerd el azt kart ott lent a falon balra! – adja ki az utasítást nekem.

Hátranézek, majd meglátok egy nagy kaput, és mellette az említett kart a falban. Mielőtt elindulnék, felkapom a kést a földről, majd odarohanok, és meghúzom, ahogyan azt mondta. Az a hacker fickó a furgonban jó munkát végezhet, a kar könnyedén fordul el.

Amint Ben is meghúzza a másikat fent, itt lent egyből ki is nyílik a kapu: két része távolodik egymástól, mögöttük pedig egy kisebb terem rajzolódik ki, mely teljesen üres, csak ajtók meg lépcsők vannak a szélein. Berohanok ebbe a helyiségbe, és már nagyjából a közepén tartok, mire hátra nézek, és látom, ahogyan az emberek bizonytalanul állnak. Egy intéssel jelzek nekik, hogy jöjjenek. Vezénylésemre gyorsan meg is indulnak.

Mögöttem hirtelen megjelenik néhány újdonsült társam, valamint Ben, aki közli merre kell most menni. Figyelmeztet arra is, hogy legyek óvatos. Hamarosan a nyomunkba érnek a fegyveres őrök. Felrohanunk az egyik lépcsőn. Fogalmam sincs, hogy most hol vagyok, sötét van, csak néhány nagyon gyenge izzó erőlködik sikertelenül a keskeny járatok és folyosók bevilágításán. Rohanunk, féktelenül, át mindenen. Előttem Ben, és a többiek, mögöttem pedig Alexa – akinek megfogom a kezét út közben – valamint a többi felszabadult ember.

Hamarosan egy nagyobb terembe érünk. A falak csaknem teljes része üvegből van, a redőnyöket itt nem húzták le. Tőlünk balra és velünk szemben még rendes fal van, melyeken egy-egy ajtó is helyet foglal, jobbra pedig kezdődik a modern, üvegfalas rész, melyben egy vastag fém kapu áll, ami már a folyosóra visz, mely pedig a másik épületbe vezet. Onnan már végre el tudunk szökni.

Nem sokkal az üveg ajtó előtt egy panel emelkedik ki a padlóból. Piros fények világítanak rajta – a hacker még nem végzett ezzel. Pedig olyan gyors volt eddig.

Álldogálunk egy darabig itt a keskeny küszöbön. Várunk – de túl sokáig. A tőlünk balra a eső ajtón – ami pontosan szemben áll a modern kivezető kapuval – dörömbölni kezdenek. Érdekes: a többi bejáratot sikeresen lezárta a hacker, de a boltíves kaput viszont még nem tudta kinyitni. Ahogy ezt kigondolom, a panel zöldre vált. Nekiiramodunk, mint akiket puskából lőttek ki.

Ben ér először a kezelőpulthoz. Elfordítja a rajta lévő kart, és kinyílik az ajtó. Előre engedjük a menekülteket, mi néhányan maradunk hátrébb. A kart azonban folyton fognia kell valakinek, különben a kapu becsukódik.

A foglyok sebes iramban iszkolnak el mellettünk, amikor hátunk mögött lévő ajtót kirobbantják. Egy hangos puffanás, és a vastag fém ajtó a földön csúszik szikrákat hányva közben, mögüle pedig mint egy ragadozó falka, kiözönlenek a fegyveres őrök, katonák. Nem is haboznak sokáig, letérdelnek, és tüzelni készülnek.

Ben eközben egyszerűen megoldja a kar nyomva tartását: nagy erővel meghúzza, és kiakasztja. A kapu most már jó ideig tárva nyitva fog állni.

A katonák lőni kezdenek. A menekültek már csaknem átértek a folyosóra, és mi is a nyomukba eredünk. Összerezzenek, amint meghallom a golyók csattogását a fémeken, és a töltényhüvelyek csilingelését. Nem sokkal később az üvegfalakat is szétlövik, és fülsüketítő csörömpölés közepette hullanak milliónyi apró szilánkokra.

Már mi is a folyosón tartunk. A katonák azonban követnek: görnyedt testtartásban futnak utánunk, és közben pontatlanul, állandóan célt tévesztve igaz, de keményen lőnek. A folyosó üvegét is szétlövik. A hideg levegő hirtelen beáramlik, miközben a szilánkok kegyetlen őrjítő áriát játszanak.

Az őrök a nyakunkban lihegnek, és továbbra is lőnek mit sem kímélve. Futunk. Rohanunk az életünkért. És az ő életükért. Alexa életéért. Nem adom fel. Az új pillangó hátrahagyja régi bábját... melyben... Hirtelen egy szúrást érzek a lábszáram hátsó részén, és botladozni kezdek. Lenézek. Egy vércsíkot húztam magam után az utóbbi egy-két méteren, a lábszáram alsó részét pedig teljes egészében vér fedi be. Meglőttek. A szúró fájdalom egyre erősödik. Lesántultam, csámpásan futok, de még így is száguldok.

Túlságosan kapkodok, nem tudok rendesen odafigyelni... Amint ráteszem a lábam egy olyan pontra, ahol felgyülemlett a sok szilánk, elcsúszom rajta. Egyszerűen csak csusszanok egyet, majd megbotlok, és kiesek a nyitott falon. Elém tárul a halványsötét gyengéd éjjel, a vad magasság és a mély semmiség.

A bal kezem majd leszakad, olyan hirtelen kapaszkodom meg a folyosó menti külső korlátba. Lábam a levegőben lóg, fél kézzel pedig a hideg fémet szorítom. Nyúlik, feszül mindenem. A bőrdzseki szétszakad a cipzárnál, és elkezd lógni rajtam, az alatta lévő ing pedig ledobja magáról felső két gombját. Szakadtnak és szerencsétlennek érzem magam. A többiek nem fognak megállni értem, jól tudom: csak magukat áldoznák fel feleslegesen.

Észreveszem, hogy nem sokkal alattam egy kábel fut, mely az épület másik végén rögzítve van, valamint a mostani helyzetem és a vége közt is van egy rögzítés. Ránézek a velem szemben lévő, modern épület falára: az is csupa üveg. Ez húzós lesz...

Jobb kézzel megragadom a kábelt, miközben elengedem a korlátot: lejjebb huppanok egyet. Ezúttal a jobb kezem készül szétszakadni, a másikkal pedig előveszem a kést az övemből, és elvágom a kábelt egy kicsivel mögöttem. Ebben a pillanatban elhajítom a kést is, és megragadom bal kézzel is a vastag szálat. Száguldok lefele. Majd amint elérem a rögzítési pontot, kezdődik az átfordulás, felfelé veszem az irányt, majd amint megvan a megfelelő szög és lendület, elengedem a kábelt, és várok a becsapódásra. Karjaimat arcom elé teszem „x” alakba, térdem pedig hashoz húzom. Minden izmom megfeszül.

Egy pillanatra megsüketülök, majd a bőrömön érezni kezdem a darabokra törő hideg üvegszilánkok hozzásimulnak bőrömhöz, és gyengéden megkarcolják azt. A következő pillanatban már a padlóra esek, térdelve. Amint tudok, egyből felállok. Ezzel a mutatvánnyal a többieket csaknem beértem, épp ekkor futnak be kicsivel mellettem az ajtón keresztül. A bőrdzseki szétment, a karomon a bőr több helyen és felszakadt a földet éréskor, vérzik. Nem tudom, hogy mások megsérültek-e, és igaz szeretnék, de mégsem bírok foglalkozni ezzel.

Itt, ebben a másik épületben egy ugyanolyan terem fogad mint az előzőben: három fal, három vastag és masszív ajtó. Annyi különbséggel, hogy itt ezek az ajtók is panellel működnek, nincsen kilincs.

A felszabadítók beérik a menekülteket, akik a helyiségbe érve tanácstalanná váltak. Ben és a többiek a középső ajtóhoz rohannak, és a panelon kezdenek el ügyködni valamit. Én is afelé veszem az irányt, igaz meglehetősen lassan. Továbbra is ömlik a vér a lábamból, és már járni is alig tudok. Fáj. Iszonyúan. De nem tud érdekelni, mert ott a húgom... Alexa.

– Nem nyitotta ki! – ordítja Ben. Gondolom a hackerre gondol, a panel ugyanis pirosan világít.

– Ben, a kocsi! – kiált fel valaki közölünk, amint a kilőtt üvegfalon át a furgonra mutat: füstöl, ablakán pedig lángnyelvek csapkodnak ki.

– A büdös francba! – kiált fel hangosan.

– Milyen messze van még a kijárat? – kérdezi ugyanaz az ember.

– Csak ez az egy ajtó, aztán egy lépcső, és szabad az út a garázshoz! – feleli Ben, majd ezek után a középső ajtóhoz tereli a menekülőket, amint ő maga elővesz egy kártyát az egyik zsebéből, és behelyezi azt a kezelőegységbe.

Megpróbálom sietősebbre venni a tempót, mert még mindig nem sikerült odaérnem. A fájdalom azonban elviselhetetlen szintet üt meg: a szétvágott karom, a használhatatlan lábam... Homályosan és zavarodottan látok. Csak egy valakire tudok tisztán figyelni: Alexára. Amint tudok, odarohanok hozzá, és átölelem. Szörnyű, hogy így kell látnia engem.

– Szeretlek. Ne félj kicsim... Itt vagyok! – mondom, majd átkarolom és homlokom csókolom. Ben ügyködik valamit a kártyájával, miközben az ajtó rendkívül lassan nyílni kezd – csak egy nagyon keskeny rés keletkezik először – és folytatja ugyanebben a tempóban.

A katonák vészesen közel értek. Hátranézek: a folyosó felénél lehetnek nagyjából. Lelassítottak, és a sebesség helyett a pontosságra figyelnek: főként a kapun keletkezett résbe lőnek. Eddig igaz nem sejtettem, de hamarosan ráébredek, mi is a céljuk ezzel, az ajtó ugyanis megáll, félbeszakítva ezzel eddig lassú tempóját.

A panel ismét pirosan világít, az ajtón lévő nyíláson pedig épphogy átfér egy ember. Szépen-lassan az elől lévő foglyok el is kezdik magukat átpréselni rajta – Alexa viszonylag hátul van, ahogy én is. Ráadásul a kapu folyamatosan záródik össze – igaz meglehetősen lassan. Ismét odamegyek húgomhoz, és megfogom a kezét. Gyengéden végigsimítom selymes arcát, míg másik kezemmel aranybarna haját igazítom füle mögé, szememmel pedig mélyen lelkébe nézek. A tér végtelenné válik. Ez az a pillanat.

A golyók mellettünk és a menekülők mellett csapódnak be a falba. Minket vettek célba. Az emberek túl lassan haladnak át a résen... A katonák mereven egy helyben térdelve tüzelnek, időközben pedig valami rémisztő formációt is felvettek. Többeket is eltalálnak, fröcsög a vér, az emberek hullanak a földre. Én pedig nedvesedő szemekkel Alexát nézem. Istenem, milyen gyönyörű. Elvarázsol. Rajta kívül csak színeket és masszákat látok... Emlékeztet ez engem valamire.

Mellettünk, mögöttünk... Minden irányból csattognak a becsapódó golyók. Remegő tenyeremet magam elé helyezem, és belenézek. Véres és mocskos, de még így is ragyog alatta a gyönyörű rajzolt pillangó.

– Szeretlek kicsim... Szeretlek. Mindig veled leszek – suttogom Alexának, majd hátat fordítok. Ott a panel, a folyosó boltíves kapuja előtt. Mellettem emberek halnak meg, kiknek vére arcomba csapódik. Ideje élni. Futni kezdek. Töltények, golyók százai száguldanak el mellettem. A katonák rideg, megvető pillantásokat vetnek rám. Ahogy közeledem, úgy mosódik el minden körülöttem, hosszúkás fénycsíkokat és ragyogó pacákat látok.

Teljes erőmből futok, szaladok féktelenül. Mindent, s minden energiám beleadom. Kapkodom a lábam, kezemmel pedig elnagyolva hadonászok.

Megérkeztem, nekiesek a panel oszlopának. Összekuporogva remegek a kezelőegység sarkában. Próbálok feljebb állni, de sérült lábammal nehezen megy, többször is visszarogyok. Meglátom a panelt, és vele együtt a rajta lévő kart is... Ez lesz az. Rácsapom kezem, minden erőmet beleadva megmarkolom, szorítom, majd elfordítom. Az ajtó kezd becsukódni a katonák előtt. A maradék résen azonban még kegyetlenül tüzelnek rám. Nem tudom így tartani a kart, fel kell álljak jobban: felsőtestem egy részével ránehezülök a pultra. Egy golyó hatol a vállamba, mire én egy hatalmasat nyögök, sziszegek, szememet pedig összeszorítom.

Az ajtó becsukódott. A katonák nem tüzelnek már. Megvárom, míg a túloldali kapun mindenki átmegy. Alexa és Ben áll meg utoljára a bejáratában. Ben egy fájdalmas tekintet kíséretében bólint rám, majd átpréseli magát a maradék résen. Alexa bámul egy darabig, majd sírva fakad. Rámosolygok. Könnyes szemét lehunyja, majd átmászik a túloldalra. Még van egy parányi rés, talán lehet esélyem...

Elengedem a kart annál a pultnál, ahol én állok. A boltíves ajtó szétnyílik, a katonák pedig közvetlen mögötte állnak. Neki iramodok, futok. Kimerülten, de szaladok, ameddig csak tudok.

Egyre közeledik a szabadságot jelentő kapu, és a rajta megmaradt apró nyílás.

Botladozni kezdek... Nem érzem a lábamat. Tudatomat elnyomja a benne égő pokoli fájdalom. Vérzuhatagot húztam magam után. A vállam bódítóan sajog, és érzem, hogy az ingem is elázott. Mikor legközelebb a bal lábamra lépek, összeesek, és a földre kerülök. Ott kuporgok tétlenül és magatehetetlenül, félúton a terem közepén fetrengve. Próbálok felállni, de nem sikerül.

Ordítok a fájdalomtól. Meglőttek. Már nem tudom hányszor... A gerincem, a tüdőm... Nem érzek semmit. Csak émelygek, szenvedek. Nem adom fel. Soha. De most vége van. Akaratomon kívül is hátra vetem magam a hideg, véremtől sikamlós padlón. Szemeimet erősen szorítom össze, kapkodok a sebeim után. Érzem, ahogyan az éltető energia folyamatosan áramlik ki a testemből.

Mennyi élet van itt... Fel sem fogtam. Az életben a pillanatok... a pillangók... a szárnyalás...én nem tudtam így élni. Önmagam korlátjai határoltak be.

Boldog vagyok. Szárnyalok. És most miattam szárnyalnak mások is. Öt év után... Alexa... Mindennél nagyobb boldogsággal tölt el, hogy öt év után ismét láthatom a húgom. Tudom, hogy szabad, tudom, hogy szárnyal... Ha minden okkal történik, akkor én most...

Több mint hatvan ember... elképesztő büszkeség önt el. Bejártam az utamat. Talán nem éltem elég jól... Nekem nem adatott meg. Megadom hát én magam másoknak. Emelt fővel távozom. Élet... Túléltelek. Az új pillangó hátrahagyja hajdani bábját, melyben te voltál. Köszönök mindent.