Letöltés: http://data.hu/get/7386040/bab_k2.doc
Villanások. Vakító
fényesség mindenhol. Semmit sem láttam tisztán, a világ hatalmas
homályos fénymasszaként úszott előttem. Csupán nagyobb alakok,
dolgok élei rajzolódtak ki egy enyhe sötétbarnás körvonallal.
Próbáltam futni... De
mindig ahogy megtettem néhány lépést, azon kaptam magam, hogy
ismét a földön térdelek, zihálva, levegő után kapkodva. Hajam
az arcomba lógott, de ezzel nem is törődtem, nem érdekelt a
kilátás, csak a túlélés. Feltápászkodtam újra és újra,
rohanni akartam. Azt magam sem tudom, hogy hova, mi elől, és
miért... Talán az életben maradási ösztön hajtott. Mégsem
haladtam szinte semennyit.
Az egyik esésem a
kelleténél nagyobbra sikeredett. Lendületből, nagy erővel
érkeztem a padlónak, bevertem a fejem. Remegő kezekkel
támaszkodtam a hideg csempén. Erőm elhagyott, nem tudtam felkelni.
A koszos padlót bámultam, amelyben visszatükröződött az erős
fényesség. Köhögni kezdtem. A talajon heverő mázsás porhalom a
légutaimba szökött, fájt levegőt vennem, a köhögés pedig
rákontrázott. Ahogy öklendeztem, a csempén vérfoltok jelentek
meg. Megpróbáltam feltérdelni. Lassú, óvatos mozdulatokkal
csúsztam hátrafelé, majd ráültem sarkaimra. Amint a köhögési
roham ismét elkapott, kezemet a számhoz emeltem, majd letöröltem
róla a nedvességét, a véremet. Felnézni nem tudtam, és nem is
akartam, csak könnyes szemekkel bámultam a koszos, repedezett
padlót, és figyeltem, ahogyan a hulló mennyezet apró darabjai
folyamatosan elfedik aranyportól tompán csillogó felületét.
Továbbra sem hallottam
semmit, egy éles sípoláson kívül, mely mögül már csupán
zavaros, felismerhetetlen zajok szűrődtek át. Csak akkor emeltem
fel a fejem, amikor egy emberi alak jelent meg előttem. Először
teljes, vak fehérség csapott tekintetembe, majd alig néhány
pillanattal később lágy kontúrok jelentek meg. Láttam a velem
szemben álló személyt is, aki nem is volt olyan közel hozzám,
mint gondoltam. A húgom volt az.
Nem bírtam tovább
kiegyenesedve ülni: egy fájdalmas nyögés közben ismét a padló
felé görnyedtem. Kezdtem elveszteni éberségem. A világ, a
fénycsóvák, a rikító fehéres masszák forogni kezdtek, a hangok
elhalkultak. Hirtelen ismét magamhoz tértem. Megpróbáltam
felemelni a fejem. Egy rövid időre sikerült is, azonban a húgomat
sehol sem láttam. Gondolatok és képek villantak át a tudatomon
vele kapcsolatban... De egyszerűen nem volt erőm aggódni. Ismét a
csempét bámultam, majd szemem erősen összeszorítottam. Vártam.
Vártam mindenre és semmire. Magam sem tudom mire. Életre, halálra,
megváltásra.
* * *
5 évvel később
Ma reggel apám kelt fel.
Kellemesebb igaz, mint egy ébresztőóra, de ugyanakkor pontatlan
is. A megemlékezés nyilván számára is fontos: úgy tűnik, a mai
nap erejéig sikerült levetkőznie ezt a rossz szokását. A
szobámból kifele menet felkapcsolja a lámpát, ezzel akar rávenni,
hogy ne lustálkodjak túl sokat az ágyban. Szerencsémre ennek a
lámpának van egy hasznos hibája: felkapcsolás után gyengén
világít, és csak szépen lassan, folyamatosan erősödik a fénye.
Amióta megtörtént a támadás, a szemem érzékeny az éles
fényekre. Ez elég ironikus, hiszen a lámpa is pont akkor sérült
meg – legalábbis az elmondások alapján. Azóta már
elköltöztünk, részben miattam is. Fordulópont volt az életemben.
Az egyszerű rossz dolgok szélsőséges, extrém rosszba csaptak át.
Természetesen a cél nem ez volt. Nem becsültem meg az akkori
életem. Pedig kellett volna. Most itt vagyok, öt évvel később –
tizenhat évesen – tehetetlenül.
– Regina! Gyere kicsim!
– szól rám apám halk, mégis jól hallható hangon.
– Megyek már! –
felelem, majd belebújok a mamuszomba, magamra kapok egy köntöst és
álmosságtól összeragadt szemekkel leszendergek a lépcsőn.
